Varázsló, kis hibával

12. Közös karácsony 1.

Lassan eljött a december ismét. Már a közelgő karácsonyi szünet járt mindenki fejében. Végre újra otthon! Tanulás, leckék, korán kelés és fegyelmezés nélkül. Jó lesz egy kicsit kiszabadulni. Abba persze bele sem gondoltak, hogy ezek a diákévek sohasem térnek vissza, és ha befejezik majd az iskolát, azon túl a nagybetűs felnőtt élet vár rájuk. Egyeseknek már csak egy bő fél évük van addig. Mások szerencsésebbek. De egy napon mindenkinek eljön az ideje, hiszen ez az élet rendje. A hetedikesek számára ráadásul már nem is csak a jól megérdemelt pihenésről fog szólni a szünidő, készülniük kell az év végi vizsgáikra, amik egyáltalán nincsenek annyira távol.

A Thorne fivérek eseménydús hónapokon voltak túl. És nem kevés sikerélménnyel gazdagodtak közben. Sikerült elsajátítaniuk a patrónusbűbájt, ami nem kis büszkeségre adott okot. Nem tudhatták ugyan, de sok-sok évvel korábban egy kis csapat tagjait hasonló büszkeséggel töltötte el ugyanez a siker (igaz, nekik akkor maga Harry Potter volt a tanítójuk). A fiúknak most be kellett érniük Mercyvel.

Aki borzasztóan furcsa, de egészen jó tanárnak bizonyult. Juliusnak volt összehasonlítási alapja az SVK órákról, de a lány teljesen másként csinált mindent. Olyan finomságokra hívta fel a figyelmüket, amikről az órán szó sem esett. Hol a fenében tanulhatta? Ha meg a magyarázaton túl valamit kénytelen volt személyesen is megmutatni, megdöbbentő könnyedséggel és hanyag eleganciával tette, anélkül, hogy akár egy pillanatig is kérkedett volna a tudásával. Mintha ez így lenne teljesen magától értetődő. Nem is ez volt az igazán „félelmetes" benne. Hanem mindaz, amit mellette csinált.

Kellett egy hely a zavartalan gyakorlásra. Eleinte a Rengetegbe lopóztak ki, amíg az őszi időjárás megengedte. Később, az esős és hűvös idő beköszöntével, találtak egy megfelelő, elhagyatott helyiséget a kastélyban. Nekik nem állt rendelkezésükre a Szükség szobája, mint Harryéknek annak idején. Bár nem is igazán volt szükségük rá. Mercy bevetett egy ősi egyiptomi távoltartó bűbájt, és attól kezdve senki, sem diák, sem tanár, sem a kastély bármely kóborló kísértete nem látta, hallotta vagy érzékelte őket. Mintha csak nyomtalanul eltűntek volna a térképről.

Holly némán figyelte őket a gyakorlás alatt, miközben gyaníthatóan arra is ügyelt, hogy a távoltartó bűbáj ellenére nem kerül-e mégis túl közel valaki a titkos rejtekhelyükhöz. Példa nélküli volt a patrónus viselkedése, miként az is, hogy milyen szoros kapcsolatban áll a gazdájával. Mintha pontosan értenék egymás gondolatait (már ha egy varázslat szülte teremtménynek lehetnek egyáltalán saját gondolatai).

A közös gyakorlás során az is kiderült, hogy a fiúk évekkel ezelőtt egy kicsit tévedtek a saját leendő patrónusuk alakját illetően. Juliusé mégsem egy nagy és erős sárkány lett, helyette egy rókával kellett beérnie. Marius pedig a kutya vagy vidra helyett egy hermelinnek örülhetett. Örültek is, hogy sikerült, és valóban csodás látványt nyújtottak.

Csak azzal az egyszarvúval nem vehették fel a versenyt. Aki körülöttük lépkedett, időnként előreszaladt, vagy lemaradt mögöttük, hogy - mint egy egyszemélyes felderítőosztag - gazdája parancsára megvizsgálja a környezetüket, azután némán beszámoljon neki a tapasztaltakról.

Karácsony közeledtével Mercy két új hírrel is szolgált nekik. Egyrészt megígérte, hogy az ünnepek után - a patrónushasználat tökéletesítése mellett - elkezdenek foglalkozni a láthatatlanná tévő köpeny viselését feleslegessé tevő, Kiábrándító bűbáj nevű varázslattal. Másrészt pedig a szülei megengedték, hogy karácsonyra meghívja magukhoz vendégségbe Mariust.

- Ti most akkor együtt jártok? - kérdezte négyszemközt Julius az öccsét.

- Nem, nem járunk. Csak legjobb barátok vagyunk - felelte Marius komolyan, és csak gondolatban tett hozzá egy nagyon halk „sajnos"-t.