Varázsló, kis hibával

5. Félelem

Telt és múlt az idő, éjre éj és napra nap jött. A télre tavasz, a tavaszra nyár, azután ősz, és megint a tél, meg tavasz, és ismét a nyár. A világ és az élet örök körforgása csendesen haladt tovább előre, mint az idők kezdete óta mindig. Néha rohanva és látványosan mozdult, máskor meg cammogón, vagy éppen lopakodva, mint az éjféli tolvaj. A változás volt csak állandó, hiszen mind változunk. A gyermekek növekednek, fejlődnek és gyarapodnak, a tudásuk és értelmük folyamatosan nő, és egyre jobban kinyílik a világra. Némelyek leteszik az utolsó vizsgáikat, befejezik az iskolát, reményekkel és bizonyítási vággyal telve (meg talán egy kicsi szorongással is) elindulnak a felnőtt életbe. Mások meg, izgatottan és félénken, éppen először lépik át az iskola küszöbét. Megint mások pedig egyelőre csak osztályt lépnek, hogy tudásban gyarapodva még pár évig a diáklét védő ölelését élvezzék.

Szeptember volt ismét. Marius a Roxfort lépcsőjén állt. Az elsősök még nem érkeztek meg a csónakokkal, de az idősebbeket a semmi-sem-vontatta, megbűvölt kocsik már meghozták. Talárba öltözve várakozott. Egy pillanatra felrémlett előtte, milyen is volt, amikor ő lépdelt itt első ízben. De rég is volt már! Két évvel ezelőtt. Ma már harmadikos, tapasztalt, rutinos diák. És szokás szerint megint egyedül van. Az immár ötödikes Julius, akit idén diákprefektussá neveztek ki, valami halaszthatatlanul fontos ügyben jár. Talán a házvezető tanárukkal, meg a többi prefektussal egyeztetnek a tennivalókról.

Mercy meg szokás szerint nincs itt. Igazán megszokhatta volna mára a lány különös különútjait. Mert a vonaton megint nem volt ott, de talán épp az volna a furcsa, ha nem így lenne. Habár a törvény manapság is szigorú keretek között tartja a kiskorúak bűbájgyakorlását, de azért születtek engedmények az elmúlt években. Haladni kell a korral. Mondjuk, mi szüksége is lenne a Roxfort Expresszre, ha az Evacuata bűbájával sokkal gyorsabban idejuthat? Hiszen ez - mint Marius most már tudta - nem csak menekítésre, hanem pontosan célzott utazásra is alkalmas. Olyasmi, mint a hop-por vagy a zsupszkulcs, csak nem kell hozzá sem eszköz, sem hálózat. Vagy mint a hoppanálás, de ez a Roxfortban is működik. Jó kis varázs, pedig még a hoppanálást is talán csak hatodikban fogják majd tanulni. Ők hárman viszont már most rendelkeznek egy hasonló tudású kis bűbájjal. Igaz, a fivéreknek közel fél évükbe telt rendesen megtanulni, de most már ügyesen használják.

Egy lobogó taláros alak tűnt fel a távolban, utána libbenő vörös hajjal, kezében egy csokor vadvirágnak tűnő valamivel, amint céltudatos léptekkel sietett a bejárat felé. Marius szíve nagyot dobbant a láttára. Megjött végre! Bár ki tudja, hol mászkálhatott megint? A lány már messziről mosolygott rá. Egész nyáron nem látták egymást, mert egy hosszú vakációra ment a szüleivel, valahová Európában. Egyiptomban biztosan járt, mert onnan küldött is egy fotót magáról és a piramisokról. Sokat lehetett a szabadban, mert az arca napbarnított volt, és néhány szeplő is előbújt az orrán. De összességében nagyon kellemes látvány volt, két év alatt igazán helyes lánnyá cseperedett. Mondjuk régebben is picivel idősebbnek tűnt a koránál.

- De jó, hogy itt vagy! - ölelte át hevesen Marius. - Már egy csomó ideje vártam rád!

- Rám ilyenkor mindig egy csomó ideig kell várni - felelte csilingelő hangján Mercy. - Az első nap mindig körbejárom a birtokot.

- Megint a Rengetegben jártál?

- Most nem. Vittem egy csokor friss virágot Dumbledore professzor sírjára.

- Jellemző, szörnyike! - termett mellettük valahonnan Julius. - Jó újra látni, Kviblicus.

- Téged is, édes Juliusom - vigyorgott a lány, és futólag átölelte a nyakát, talán egy kicsit szorosabban és hosszabban, mint azt a fiú szerette volna. - De hoztam egy csokor virágot Piton professzor emléktáblájához is.