Varázsló, kis hibával

16. Nemes családok

- Hol vagyunk? - kérdezte halkan Marius.

- Ez itt a Baxter-kúria - felelte Mercy. - Egy ősi és nemes mágusfamília nagy múltú otthona. Ők az anyám felmenői. Bár hosszú évek óta tagadják ezt. Szép nagy ház, pazar gazdagsággal megáldva, amit egy nagy angolpark vesz körül. Csodálatos látvány a birtok napsütéses nyári délutánokon.

- Jártál már itt?

- Persze, többször is. Hívatlan látogatóként. Először a bejárati ajtón át jöttem. Szerettem volna beszélni a családommal. Akkor éppen nagyon magam alatt voltam. Hope halála után jólesett volna egy kis vigasztalás, egy cseppnyi együttérzés a legközelebbi rokonaimtól. Becsületükre legyen mondva, kedvesen fogadtak. A kutyáikat uszították rám. Nem ilyen kis pincsiket, hanem igazi, harcias vadászkutyákat. Még biztatták is őket, hogy jól szétmarcangoljanak. Megható élmény volt.

- Hogyan sikerült megmenekülnöd? - Marius hangja tele volt borzadállyal és undorral, és ismeretlenül is kezdte szívből megutálni a Baxtereket.

- Hát, mit csinálhat ilyenkor egy tíz éves kislány? Kikészültem. Elvesztettem a fejem, és tartottam nekik egy kis bemutatót, hogy kit neveztek gusztustalan, pokolravaló, mocskos kviblinek. Aznap a ház gazdagabb lett három nagy kutyaszoborral. Azután elszégyelltem magam. Szegény állatok nem tehettek semmiről. Másnap éjjel visszalopóztam, és visszaváltoztattam őket élő kutyusokká. Akkor már valamiért rettegtek tőlem, és rögtön eliszkolt mindhárom, amint megláttak. Ezek után ne mondd, hogy nem vagyok rémisztő szörnyeteg.

- Ne kezdd újra, Mer!

- Nem kezdem, abba se hagytam. Soha egy percig sem titkoltam előtted, mit gondolok magamról.

- Hülyeség!

- Igen, tudom. Majd ha találok magamra egy másik megfelelő jelzőt, akkor beújítok - dünnyögte Mercy. - Mindegy. Most éppen a kúria alagsorában vagyunk. Szép kis elhagyatott kazamata van itt, akár a Paige birtokon. Azok után inkább itt jártam be. Minek mentem volna az ajtón, mikor nem akartam már találkozni senkivel? A könyvtárba, meg a hasonló helyekre innen is be tudtam jutni, és így legalább senkit sem zavartam többé a látványommal.

- De miért jártál egyáltalán vissza?

- Tanulni - vonta meg a vállát a lány. - Régi család, és a könyvtáruk sok hasznos dolgot, meg elfeledett ősi tudást rejt. Kényelmesebb volt így, mint mindig magammal vinni egy halom könyvet. Az életükből és a családjukból kizárhattak, de a mágusörökségemből nem hagytam magam kizárni. Ők úgysem használták, már el is felejtették, milyen kincsek lapulnak a poros könyveikben. Én végigkutattam. Eszemben sincs veszni hagyni ilyen hasznos tudást. Ugyanezt megtettem a Paige család kastélyában is.

- Innen vannak a különleges varázslataid?

- Részben. Egy részük innen, vagy az apám családjától, egy másik részüket a szüleim találták nekem. Volt, amire a Roxfort könyvtárában bukkantam rá, vagy a külföldi nyaralásokon. Néhányat pedig én találtam ki, vagy fejlesztettem tovább. Mindent felszedegettem, ami csak hasznosnak tűnt a gyakorlatban. Ezért is nem vagyok túl jó például bájitaltanból: bár komoly tudomány, de gyors önvédelemre nem tudom használni, így hanyagolom, hogy több időm jusson másra.

- Nem tartasz attól, hogy észrevesznek bennünket?

- Most ugyebár láthatatlanok vagyunk a számukra. De azért a családi arcképcsarnokot nem mutatom meg, mert a festmények felismerhetnek, és pletykásak. Gyere, elviszlek a könyvtárba, utána pedig a parkba. Tudom, hogy nem illendő, amit csinálok, de én is ebbe a családba születtem, és bármit is tartanak róla, jogom van itt lenni. Soha egy ujjal sem nyúltam a kincseikhez, vagy a pénzükhöz. Pedig sosem vetett fel bennünket a gazdagság. De nekem semmi sem kell tőlük, a tudáson kívül. Még egy dolog kellett volna, ám azt az életben nem kaphatom meg. Ez van.