Átkozott Ajándék

Bizalom

Túl nagy volt a csend, csak halk susmogást hallottam, mikor kinyitottam a szemem. Belemarkoltam a puha selyem lepedőbe és könyékre tornáztam magam, mert hason már nem volt kényelmes. Ahogy fel akartam kelni, iszonyatos fájdalom nyílalt a hátamba. Pedig egy percig meg is feledkeztem róla.

- Hol vagyok?-motyogtam magam elé.

Besüppedt mellettem az ágy.

- Angelo elmehetsz.-a mély baritonra összerezzentem, mert felismertem a hang gazdáját, de nem néztem fel rá.- Az emeleten vagy. Amíg jobban nem leszel, addig itt maradsz. Egyébként meg illene egy köszönöm-öt mondani.-fintorodott el, mikor rákaptam a szúrós tekintetem.

- Köszönjem meg? Hisz te küldtél oda!-csattantam fel, de nem sokáig álltam jeges kék tekintetét, mintha bármelyik pillanatban felnyársalhattak volna a benne csillogó kristályok a helytelen hangnem és megszólítás miatt. Leszegtem a fejem, de állam alá nyúlt és most ő maga kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Nem tudtam, hogy milyen módszerei vannak Dale-nek. Ha tudom, egy lányt se küldök oda és már rég kiiktattam volna. Hallottam, hogy kegyetlen, de úgy voltam vele, hogy eltúlozzák. Annyit láttam, hogy a lányok mikor visszajönnek, kezesbárányok lettek. De most láttam.-tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, de ismét elnéztem, mert olyan volt, mintha a lelkemig látna.- Meg akartalak büntetni, mert nem vagy engedelmes, de én... nem tudtalak.

- Megütöttél, megrángattál, még meg is aláztál. Hogy lennék engedelmes?-kérdeztem a mellkasát bámulva. Az ing felső gombja ki volt engedve, ezért tekintetem folyton cikázott közte és a padló között. Egyszerűen vonzotta a látvány a szemem és kíváncsi voltam, hogy mit takar még az ing. Mi? Nem! Dehogy, hogy mondhatok ilyet?! Visszavezettem megint a szemem a mellkasára, meggyőzve magam arról, hogy nem hoz zavarba.

- Tudod mi jár szökési kísérletért?-emelte feljebb a fejem, hogy belenézzek a kékségbe, mire felszisszentem, mert feszült a seb a hátamon.- Már rég az utcán lenne a helyed. Vagy a tenger fenekén.-suttogta az arcomhoz közel hajolva. Megcsapott a mentolos lehelete dohány illattal keverve. Összeszorítottam a szemem és suttogtam én is.

- Engedj el. Kérlek hagyj elmenni. Nem tettem senkinek semmi rosszat. Mindenki azt hiszi, hogy én is olyan sorból jöttem, amilyenből ők, de nem. Tisztességes lány vagyok, kérlek hagyj is meg annak.

- Tudom.-engedte el az állam.- Éppen ezért kell itt maradj.-oldalra nézett, majd vissza rám.- Különben is szemtanúja voltál egy emberölésnek.-csapott a combjára és felállt. Felkaptam a fejem.- Hogy engedhetnélek el? Még elkotyognád valakinek.-mintha üres kifogás lenne és ezzel is csak magát győzködné. Más miatt tart itt, érzem.

- Mi? Nem! Én nem láttam semmit!-ráztam meg hevesen a fejem.- Könyörgök engedj elmenni! Vagy akkor küldj az utcára. Onnan egyszerűbb megszökni.

- Inkább lennél az utcán prosti, minthogy itt legyél? Mindened meglesz, ha szót fogadsz és a kedvemre teszel. Ruha, ékszer, utazás, fényűzés.

- Ezek nekem semmit sem érnek!-sírtam fel hangosan.- A szerelmem akarom, a szabadságom!

- Most egy dolgot akarj! És az a megfelelés legyen!-mutogatott fenyegetőn az ujjával.- Egyébként meg... Ha jól tudom, a fene nagy szerelmed hátba szúrt.-vetette oda grimaszolva, amitől felment bennem a pumpa. Kipattantam az ágyból, nem törődve a sérülésekkel és a mellkasát ütöttem, de könnyű szerrel lefogott.- Itt maradsz és ebbe nyugodj bele!-nézett rám dühösen.- Akkor boldog életed is lehet.

- Ez neked boldogság? Hogy minden este más fog megdugni?-ordítottam.- Egy valami nyugtat meg.-szűrtem ki a fogaim közül.- Mégpedig az, hogy te soha nem fogod megtapasztalni, hogy mi az a szerelem és ezért soha nem leszel igazán boldog! Mert téged senki sem tudna szeretni!