Átkozott Ajándék

Jel

Egy furgonba szálltunk, Matteo alig volt magánál, de nem ütötte ki a szer teljesen. Értetlenül néztem.

-         Eleget kapott vajon?

-         Biztosan, bár én ehhez nem nagyon értek.-motyogta Oliver.

Matteo meg-meg találta a tudatát és mindig egy sajnálom szerűt makogott, bicsakló fejjel.

Körülbelül egy fél óra múlva meg is érkeztünk. Kiszedték Matteo-t, bevonszolták és a székbe kötözték. Odasétáltam és levettem a szemfedőt. Érzelem mentes szempár nézett vissza rám. Hátra hőköltem.

-         Fent van!-kiáltottam el magam, gyorsnak kellett lenni, nehogy kiszabadítsa magát és elfajuljanak a dolgok. Odajöttek a többiek és elkezdődött a móka. Matteo semmit nem szólt, nem ellenkezett, szinte alig pislogott. Pedig már magánál volt. Rosszul éreztem magam, végig meredten bámult. Mikor végeztek, nézegette a művet.

-         Mindig is akartam egy tetoválást a kézfejemre.-mondta kásásan és megnyalta a száját, de hangjában volt egyfajta elégedettség is elrejtve.- Jól megaláztál.-nézett fel rám még kissé kábán.

-         Semmi alázás nincs ebben Matteo.-lépett oda Oliver.- Megmutattuk mindenkinek-emelte ki ezt a szót-, hogy Elena nincs egyedül. Hogy melyik családból származik és hogy soha többé senki nem tehet vele még csak hasonlót sem.-hajolt a képébe.

-         Megjelölt. Mint egy asszonyt.

-         Mindig azt mondtad, hordjam büszkén a jeled és ne rejtsem el. Nos, tedd te is ezt.-mosolyogtam egy aprót felhúzott szemöldökkel, majd fogtam egy kéztörlőt az asztalról, benedvesítettem és letöröltem az alapozót a tetoválásomról. A gyűrűt pedig visszahúztam az ujjamra.

-         Ellenvetés van? Vagy elengedhetünk?-nézett rá kérdőn Oliver.

Matteonak viszont kissé eszelős tekintete volt felém, de nemlegesen megrázta a fejét. Bár én nem voltam túl nyugodt. A kezét még nem oldozták el, eltámogatták a furgonig. Végig szótlan volt. És bámult. Engem. Senki mást. Hű, de meleg van itt.

Az embereink végig a partyn maradtak, ami egészen érthető okból kifolyólag döglött volt. Páran maradtak, de javarészt ki akartak maradni az esetleges elfajuló helyzetből. Salvatore tagokon megkönnyebbülés látszott, mikor Matteo-t betolták az ajtón, senki nem mert odalépni, sem megszólalni.

-         Nos, azt hiszem mi elmegyünk lepihenni.-Emanuel ajkain hamiskás mosoly jelent meg, sejthet valamit, főleg, hogy a testvére látszólag sértetlen maradt. A kezét mostmár eloldozták, ő pedig egyből megsimogatta a csuklóján a kötél helyét, de felszisszent, mert elfeledkezett egy pillanatra a friss tetkójáról. Legidősebb bátyja próbálta visszafolytani a nevetést, páran susmogni kezdtek. Matteo csak legyintett feléjük és felsétált a lépcsőn.

-         Megmutatod a szobám?-kérdeztem halkan, hisz... Valahol aludnom kell. Ismerős ajtóhoz vezetett. Az övéhez. Kinyitotta, majd komolyan rám nézett és színpadiasan betessékelt. Őszintén megmondom, hogy féltem. A figyelmem nem lankadt, bármikor kész voltam a combomon lévő pisztolyhoz nyúlni. Ő még nem egészen fitt, bár kissé furcsa a viselkedése. Becsukta mögöttünk az ajtót.

Roppant gyorsan történt minden. Ahogy becsukta az ajtót, a falhoz nyomott, de gyorsabb voltam és fegyvert rántottam. Elszántan szegeztem rá, kibiztosítva. Két karjával a fejem mellett támaszkodott, pisztollyal a mellkasán. Farkasszemet néztünk.

-         Mi lesz most? Lelősz?-kérdezte félmosollyal.

-         Megtehetném.-sziszegtem. Az arcom tanulmányozta.