Átkozott Ajándék

Vacsora

Abbamaradt a két férfi társalgása és Matteo kotorászni kezdett a zsebében. Nem néztem oda, inkább bámultam ki az ablakon az elsuhanó tájra. Kezdett sötétedni.

- Huszonnégyes.-szólított meg Matteo.- Majdnem elfelejtettem. Fordulj meg és emeld fel a hajad.-rákaptam a tekintetem, majd a kezére pillantottam. Egy hosszúkás doboz fedelét vette le éppen. ATYA ÚR ISTEN! Egy lánc volt, ami gondolom nem ezüst, sokkal inkább fehérarany és rajta volt egy medál. Csepp alakú volt, középen piros kővel, minden bizonnyal rubin, körülötte pedig átlátszó kristályok? díszítették. Életemben nem láttam még ilyen gyönyörű ékszert, nem hogy még felvegyem. Hol az ékszert, hol pedig Matteo arcát néztem tátott szájjal.- Mire vársz?-kérdezte ingerülten, gondolom kezdett mérges lenni, mert a szemébe néztem.

- Én... én nem...-ráztam volna meg a fejem, de dühös arca láttán inkább azt tettem, amit kért.

Megfordultam és felemeltem a hajam. Kezével átnyúlt előttem, de még jó, hogy csak az inge ért hozzám. A hideg nyaklánc súrlódott a bőrömmel, majd ahogy bekapcsolta, végig húzott ujjaival a tarkómon egészen a bolerómig. Tiszta libabőr lettem a lágy érintésétől, ezért gyorsan elengedtem a hajam, nehogy észrevegye és visszakuporodtam az ablak mellé.

- Köszönöm.-mondtam halkan szemem sarkából ránézve és láttam az arcán, hogy észrevette a testem reagálását, mert levakarhatatlan mosoly volt rajta.- Gazdám.-egészítettem ki magam.

- Gyönyörű ékszer.-mondta csillogó szemekkel Tizennyolcas.- Becsüld meg és hordd büszkén!

Szívesen megsimítottam volna ujjaimmal a drágakövet, de kevésnek éreztem magam ahhoz, hogy hozzáérjek. Nem vagyok rá méltó.

Az autó megállt egy szálloda előtt. Matteo úriember módjára kisegített a járműből. Bele kellett karoljak és az oldalán kísért be a szálloda éttermébe. Fényűzés és pompa. Ez jutott először az eszembe. Gyönyörű szép hely volt, mi azonban az étterem végébe haladtunk egy homályosított üvegfalig. Nem lehetett rajta átlátni. Kinyitották nekünk az ajtót és együtt léptünk be rajta Matteo-val. Egy kerek asztalhoz volt megterítve, ahol négyen ültek, két férfi és két nő. Az egyik férfinek hosszú sötétbarna haja lófarokba volt kötve, enyhén borostás volt, izmai duzzadtak a világoszöld ing alatt és hihetetlenül jóképű volt. A másik nála alacsonyabb, rövid barna hajú. Az egyik nő elég fiatalnak tűnt, talán velem egyidős lehetett, ő volt a lófarkassal. Hosszú szőke haját kontyba fogta, fekete kisruhát viselt. A másik harminc körüli lehetett rettentő sok sminkkel.

Matteo elengedte a kezem és kezelt a két férfival. Először a magasabbal.

- Oliver.-mosolygott rá Matteo és biccentett neki.

- Matteo. Köszönöm, hogy eljöttél.

- Mikael.-nyújtott kezet az alacsonyabbnak is.

- Régen találkoztunk.

Felém fordult Matteo és kihúzta a széket, ám ő nem ült le.

- Baráti vacsora lesz, úgyhogy erre nincs szükség.-oldalra néztem és láttam, ahogy hátul matat a nadrágjában, majd előhúzott egy fegyvert. Szent isten!! Az ő tányérja és az enyém közé tette. Sokkos állapotba kerültem és nem tudtam róla levenni a szemem. EGY KIBASZOTT FEGYVER! Ezért mondta, hogy kezembe helyezi ma a bizalmát? Mi lenne ha felkapnám és lelőném?

Szaporán vettem a levegőt a sok új lehetőség gondolatától. Oldalra néztem és Angelo ugyan úgy kirakta a fegyverét Tizennyolcas mellé, majd a két idegen is az asztalra helyezte a sajátját.

- Nyugi. Ez a szokás ilyenkor.-súgta oda Angelo. Nagyot nyeltem és bólintottam.

- Gyönyörű a kísérőd Matteo.-szólalt meg a lófarkas. Azt hiszem Oliver a neve.- Új lány? Nem láttam még a házban.