Átkozott Ajándék

Majdnem

- Nem!-vágtam rá gondolkozás nélkül. Azt a bizonyos képzeletbeli tőrt ezzel a kérdéssel mégjobban megforgatta bennem. Hogy szórakozhat egy ilyen dologgal, miközben tudja, hogy a legnagyobb vágyam eltűnni innen. De nem dőlök be neki! Dale-nél megszívtam, nem kockáztatok. Biztos, hogyha igennel válaszolnék, megkínozna megint. Most elég ramatyul vagyok, nem hiányzik.

- Biztos vagy benne?-hallottam a döbbenetet a hangjában, de azért se néztem rá. Bizonyára hüledezik, mert megint erőszakolási vagy verési vágya van és nem ezt a választ várta. Így nincs mire fogni, hogy rossz választ adtam. Bólintottam.- Nem értem, de megadtam a lehetőséget... Ígérem, hogy a tegnapi tettem helyre fogom hozni. Vagyis... helyrehozni már nem lehet...de... megpróbálom elfeledtetni... vagy kiengesztelni. Nem fogod megbánni a válaszod.-hablatyolt mindent össze-vissza és kiment. Jah... elfeledtetni, mi? Még több erőszakkal, fojtogatással meg pofonnal... Nem reménykedek többet. Feladtam. Próbálok megfelelni, ezzel csak a saját helyzetem könnyítem meg.

Tegnap belenéztem volna a szemébe. A' közben, miközben megtette. Látni akartam az arcát, hogy beleégessem a memóriámba. Na sebaj. Majd legközelebb, mert biztos lesz még rá példa. Alig várom, hogy Luca úrhoz kerüljek mostmár, hogy kézről kézre járhatok. Belevésem őt is a memóriámba és halálom után visszajárok majd kísérteni. Mert biztos vagyok benne, hogy én hamarabb kerülök a másvilágra, mint ez a szemét alak.

Délben az ajtó csukódására keltem. Nehéz szemhéjam felemeltem, de az álmosságom egyből elpárolgott, ahogy megláttam Őt.

- Hoztam ebédet.-jelentette ki tálcával a kezében.

Elkaptam a tekintetem róla és a takarót néztem.

- Nem vagyok éhes gazdám.-motyogtam halkan, miközben ülőhelyzetbe tornáztam magam.

- Márpedig enned kell!-leült az ágy szélére és elém rakta a tálcát.- Úgy érzem, hogy magyarázattal tartozok...-vakarta meg a tarkóját.

- Nem tartozol gazdám.-ráztam meg a fejem.

- Ne hívj már gazdámnak!-csapott a combjára, amitől összerezzentem.- A jelöltem vagy Elena! És igenis tartozok magyarázattal.-sóhajtott.- Angelo régi barátom volt.-a neve hallatán könnybe lábadt a szemem.- Elárult engem és a családomat is. Évek óta húzott minket pénzzel, mint kiderült. Összejátszott egy másik családdal.

- Melyikkel?-kérdeztem magam elé meredve. Matteo egy kis szünetet tartott.

- A finnekkel. Oliver és nővére családjával.-erre felkaptam a fejem és egy pillanatra a szemébe néztem, de vissza is hajtottam.

- Oliver nővére volt a felesége??-kérdeztem döbbenten. Matteo furcsán méregetett.

- Igen.-bólintott.- Mondtam, hogy ismered.

- Sajnálom, hogy idehívtam.

- Nem tudhattad. Mostmár kiderült számomra is. Angelo hozott ide téged, ráadásul Finnországból. Bocsáss meg, de én tényleg azt hittem, hogy te is benne vagy. Minden ellened szólt. Angelo-val pedig nagyon is jó volt a kapcsolatod.-bólintottam.

- Rendes volt velem. Nem tudom miért, de segíteni próbált, csak ennyi történt. Tényleg nem ismertem ez előtt.

- Igen, mostmár tudom. Nem mentség, de kiborultam. Azért is, amit tett ellenem és azért is, mert azt hittem, hogy te is átvertél. Azt hittem, hogy hátba támadtál, mikor éppen kezdtelek meg...kedvelni... megszeretni.-a mondat végét már halkan mondta, nekem pedig nagyot dobbant a haldokló szívem. Lassan ráemeltem a könnyes tekintetem és szemében őszinte megbánást láttam. Elcsaptam a fejem, mert felrémlettek a tegnapi történések. Sírni kezdtem.