Átkozott Ajándék

A múltból csak a parazsat

Matteo csak nagy szemekkel bámult rám. Idegesen fészkelődni kezdtem, mert elég kényelmetlenül éreztem magam, hisz nem emlékszek, hogy mit kerestem a temetőben annál a sírnál.

- Oké.-bólintott Matteo.- Ha te így akarod feldolgozni Angelo halálát, ám legyen.-mondta és beindította az autót.- Nem vagyok jó ezekben, de nem hiszem, hogy ez a legjobb módszer, hogy úgy teszel, mintha sohasem ismerted volna.-rázta meg a fejét, miközben az utat figyelte.

- Matteo...-sóhajtottam idegesen.- Én... én tényleg nem ismertem semmilyen Angelo-t.-sandítottam rá oldalról. Hol az utat, hol engem nézett, aztán hirtelen lefékezett.

- Elena ne szórakozz kérlek!-csapott rá a kormányra.- Azért hoztalak ide, hogy rendesen el tudjál tőle búcsúzni. Nem azért, hogy úgy tegyél, mintha nem is létezett volna. Tudom, hogy nehéz feldolgoznod, hogy a te kezed által halt meg, de ez sajnos így történt, ezen már nem lehet változtatni.

- Ho-hogy miről beszélsz?-kérdeztem értetlenül és a hajamba túrtam.- Mi az, hogy az én kezem által?? Ne mondj ilyeneket, én senkit nem öltem meg és nem is tudnék!!-mondtam remegve, ijedten, idegesen.- Én tényleg nem ismertem semmilyen Angelo-t, tehát nem ölhettem meg!!-keltem ki magamból. Nagyon aggasztott ez a beszélgetés. Matteo úgy nézett rám, mint egy őrültre, de kettőnk közül nem én őrültem meg.

- Hiszen szoktál vele álmodni, te mondtad az étteremben.

- Álmodni?-gondolkoztam el magam elé meredve.- Tényleg szoktam álmodni egy férfival, de... de az... az... borzalmas! Rémálom! Vér van mindenhol és... és... én nem ismerem annak a szürke szempárnak a gazdáját. Mindig ugyan az Matteo!-temettem a tenyerembe az arcom.- Oliver nevét hörgi fuldokolva és én csak ott állok és... és semmit se tudok tenni. De... de ez csak egy álom.-emeltem fel a fejem és ránéztem. Arca meggyötört volt.- Mint ahogy az is, hogy azt álmodom, hogy megerőszakolsz.-nevettem keserűen.- Ezek csak álmok, hisz tudom, hogy nem történtek meg.

- Elena... és azt tudod, hogy...-kezdte lassan elgondolkozva.- Hogy ki volt a tanúd a jelölésednél?-vonta fel az egyik szemöldökét.

- A jelölésemnél?-ráncoltam össze a homlokom.- Milyen jelölésemnél?

- Hát ami a csuklódon van.-bökött oda az ujjával. Odanéztem és értetlenül bámultam.

- Én... én nem emlékszek, hogy mikor csináltattam ezt a tetoválást.-néztem fel félve Matteo-ra. Mélyet lélegzett, majd hosszan kifújta azt és megköszörülte a torkát.

- Mit szólsz, ha beugrunk anyámhoz?

- Rendben, menjünk.-bólintottam és elindultunk.

× × ×

- Figyelj.-fordított magával szembe.- Én most megyek, beszélek az orvosával. Addig maradj itt, oké?-fogta kézre az arcom. Halványan elmosolyodtam és egy aprót biccentettem. Matteo lehajolt és lágyan megcsókolt. Szívesen folytattam volna valahol máshol... Visszaegyenesedett, megsimította az arcom és kiment. Az anyukája felé fordultam, aki fülig érő szájjal figyelt.

- Szervusz kedvesem! Hát ez meg mi volt?-kérdezte hitetlenkedve. Elpirulva lehajtottam a fejem és közelebb léptem.

- Szép napot! Hát... maga is látta.-vontam meg a vállam szégyenlősen.

- Láttam, csak nem tudom értelmezni. Úgy néztetek ki, mint két szerelmes pár.

- Neem!-tiltakoztam egyből.- Nem vagyunk szerelmesek.-erre felhúzta egyik szemöldökét.- Vagyis... nem tudom. Teljesen össze vagyok zavarodva mostanában. Olyan zavaros minden és...-hadonásztam a kezemmel, de közbeszólt.