Átkozott Ajándék

Pofozz fel

A nyakába karoltam és átadtam magam a bűnös érintésnek, amiben részesített. Ajkai majd' felfaltak, de nem volt erőszakos. Hátrébb tolta a vezetőülést és könnyedén az ölébe húzott, miközben egyik keze a hátam simogatta, míg a másik a combom markolta. Lassítottam a tempón, átvettem a vezetést. Lágyan csókoltam ajkait, épphogy érintettem nyelvemmel az övét, majd visszavonultam és ugyan ezt eljátszottam. Ülőhelyzetemből egy kicsit megemelkedtem, hogy incselkedőn odadörgölhessem ölem az ágyékához. Nem tudom, hogy mi ütött belém és hogy honnan vettem a bátorságot, nem akartam erre gondolni, csak kiélveztem a pillanatot. Tettemre nyögött egyet és teljesen magához szorított. Nem akartam, hogy ő irányítson, ezért próbáltam eltaszítani, de ezzel csak azt értem el, hogy megszólalt a duda, mert a hátamhoz nyomódott. Megszakadt a csókunk és egymás ajkára nevettünk, miközben egymás csillogó szemébe néztünk. Imádom, amikor mosolyog a szeme, képes mindent elfeledtetni. Kopogtak az ablakon. Odakaptuk a fejünket és Angelo volt ott. Ő nem látott minket, mert sötétített volt az üveg, így Matteo leengedte sóhajtva és közben olyasmit dörmögött szarkasztikusan, hogy mindig jól tud időzíteni. Lehúzódott az üveg, Angelo szeme elkerekedett, ahogy meglátott Matteo ölében, zavarba jöttem és elcsaptam a fejem.

- Mondd.-sóhajtotta Matteo bosszúsan.

- Én csak... nem tudtam, hogy minden rendben van -e, ezért utánatok jöttem és...

- Amint látod, minden oké.-válaszolta ingerülten.

- Hazavigyem Huszonnégyest?-kérdezte halkan, miközben próbáltam átülni a saját ülésembe. De kínos...

- Nem kell, megyünk haza.-jelentette ki Matteo és már indította is a kocsit.

Az utat csendben tettük meg, amíg az udvarba nem értünk. Matteo feszülten a halántékát dörzsölte, majd megszólalt, de nem nézett rám.

- Ha legközelebb megcsókollak, vagy megakarlak, pofozz fel! Ez parancs.-hadarta, majd kiszállt. Értetlenül pislogtam magam elé egy percig, utána én is követtem. Angelo útközben mellém csapódott és bizalmasan suttogni kezdett.

- Mégis mi a fenét műveltek? Elena, azon vagyok, hogy segítsek ezt átvészelni, de nem úgy látom, mintha te is ezen lennél.

- Mi?-fordultam vele szembe.- Mégis miről beszélsz? Mit kellene tennem?-néztem rá értetlenül.

- Hát nem ezt!-csattant fel.- Mondjuk ne szeress belé és ne legyen ilyen bizalmas kapcsolatotok! Senkihez nem enged téged! Mégis miért?

Pont beléptünk az ajtón, ahol díszes társaság állt. Matteo-t épp Luca úr osztotta le, mellettük pedig egy Matteo idősebbik változata állt egy gyönyörű nővel és egy fiatalabb, lezser, barna hajú és szemű srác bazsalyogott.

- Hol voltál? Hova vitted azt a lányt? Mi az, hogy kettesben mentetek el? Megérkezett Emauele és Luigi is, téged vártak!-kiabált. Matteo ignorálta és ölelésbe vonta az idősebbik testvérét. Tekintetem Luca úrra tévedt, de azonnal el is kaptam, ahogy megláttam a vérben forgó szemét.

- Örülök nektek Emanuele! Gyertek, menjünk az irodámba. Huszonnégyes!-torpant meg, de nem fordult felém.- Keresd meg Blancát és hozzatok innivalót.-azzal elmentek.

Bólintottam, bár nem láthatta. A konyha fele vettem az irányt, de Luca úr elkapott a karomnál.

- Eszedbe se jusson! Látni sem akarlak, takarodj a szobádba!-sziszegte, majd elengedett.

Vajon miért utál ennyire? Angelo-hoz fordultam volna, de ő is loholt Matteo-ék után. Lehajtott fejjel baktattam a szobába a többi lányhoz, mert Matteo megengedte, hogy visszajöjjek. Ahogy beléptem, a levegő megfagyott. Mindenki elhallgatott. Sóhajtottam és az ágyamhoz léptem, a cuccomat már lehozta Blanca. A kezembe kaptam egy könyvet és olvasni kezdtem, de a gondolataim máshol jártak. Legfőképpen Matteo anyukáján.