Átkozott Ajándék

Új rész!!!!! Erős vagyok

-   Beszéltem tegnap az orvosoddal. A hétvégén hazajöhetsz.- mondta a mellettem ülő Matteo lágyan mosolyogva. Leszegtem a padlóra a tekintetem és lassan a fülem mögé tűrtem ismét, kínosan a hajam.

-   Öhm... Igen.- kezdtem bátortalanul.

-    Ne aggódj!- tette fel a kezét.- Már mindent elintéztem. Nem kell oda visszamennünk, nem tudom, emlékszel -e, de mondtam, hogy van egy lakásom. Berendeztem kettőnknek és...- félbeszakítottam, majd ráemeltem a tekintetem.

-   Matteo, én... Én... A családomhoz költözök. Oliverhez.- mosolya egyből lehervadt.

-    Azt hittem, hogy én vagyok a családod.- mondta idegesen és felállt. Nagyot nyelve néztem a hátát, ahogy feszült rajta az ing, de folytattam.

-  Át kell gondolnom mindent. Engem elraboltak. Az apám.- erre a szóra fintorogtam egyet.- Elraboltatott. Fogvatartottak, megvertek, megerőszakoltak. Megerőszakoltál.-utóbbit szinte suttogtam, félve mondtam ki, hátha nem lesz igaz úgy. Erre hátranézett, fájdalmasan felszisszent, majd folytattam.- Nem tudom hányszor, megpofoztál. Kaptam egy tetoválást, ami nem holmi pillangó, a jelöléshez egy úgy élet is társult. És nem tudom, hogy akarom -e.-néztem le a csuklómra.- Azt sem tudom, hogy milyen lehetsz valójában, ezen az őrületen kívül. Te tudod egyáltalán?- Matteo elém térdelt és megfogta az állam gyengéden.

-   A csókodból ítélve, azt gondoltam, hogy az érzéseid nem változtak irántam. Megígérted, hogy a múltból csak a parazsat hozzuk el.-mondta halkan és gyönyörű kék szemeiben kétségbeesést láttam.

Azonban erős maradtam. Már erős vagyok. Feljebb emeltem a fejem, távolabb az érintésétől.

-  Nem tudom, hogy nem -e a bezártság, a magány és a kétségbeesés okozta -e.-jelentettem ki, ő pedig felállt.

Elé léptem én is és késztetést éreztem, hogy valamelyest megnyugtassam.

-   Ez nem örökre szól.-ráztam meg a fejem.

-   Olivernek nemrég volt a jelölése, bizonyára élni szeretnék az életüket.-próbálkozott.

-   Én is!-csattantam fel.- Ez az, hogy én is élni akarom az életem Matteo! De hol? Hova menjek? Anyámhoz? Vagy... Hozzád? Kicsit gondolkodni akarok. Megöltem egy embert.-mondtam lassan, ridegen.- Amit nem tudtam feldolgozni és ide kerültem. Egy bolondok házába.

-  Rendben.-bólintott összepréselt ajkakkal.- De most lenne a legegyszerűbb kiszálljak. A legtöbben azt hiszik, hogy halott vagyok.-szomorúan megráztam a fejem.

-   Még nem megy. Sajnálom.-lépett volna el mellettem, de nem hagytam. Meg akartam érinteni, hogy egy kicsit megnyugtassam. Lenézett oda, ahol megfogtam a kezét.

-  Ennyi? Akkor vége?

-   Mondtam, hogy ez nem örökre szól. Egy kis időt szeretnék tőled kérni.-suttogtam.

-    Időt.-bólintott.- Megint időt. Csak közben telik. És vigyázz, nehogy kifuss belőle.-mondta, majd kiment az ajtón.

Észre sem vettem, hogy érintése alatt bent tartottam a levegőt. Leültem az ágyra és hosszasan kifújtam. Magányom nem tartott sokáig, mert belépett Oliver. Gyanúsan méregetett, majd letette a szendvicseket és az üdítőt.

-   Minden rendben? Jól vagy?-szegezte nekem a kérdést, mire csak bólintottam és megdörzsöltem a homlokom.- Láttam elviharozni a sógit, idegesnek tűnt.-ült le óvatosan mellém.- Elmondtad neki tehát?... Elena,biztos jól vagy?

-  Jól, igen. Csak... Csak nehéz volt.-válaszoltam őszintén. Fel voltam készülve erre a beszélgetésre, de magamban egyszerűbben játszottam le.

-   Minden rendben lesz.-tette a kezét az enyémre.- Meglátod, jól fogod érezni magad nálunk. Rebecca igazán aranyos, vele is jól kijössz majd. És addig maradsz nálunk, ameddig csak szeretnél. Akár végleg is.-bíztatott.

-   Na nem!-nevettem el magam.- Köszönöm Oliver, de nem akarok a nyakatokon lenni.

-   Elena! Egy testvéremet már elveszítettem, mégegyet nem fogok!-szorította meg a kezem.- Megígértem, hogy az üzleteket is megpróbálom házon kívül intézni. És... Az esküvőn is ott kell lenned.-mosolygott.

-   Oliver!-csattantam fel boldogan.- Hiszen te mindjárt megházasodsz!-bólintott.- De ugye boldog vagy?-kérdeztem óvatosan.- Elmesélted az okot, de nem akarom, hogy kényszerből tedd.

-  Nyugodj meg húgom! Boldog vagyok. Így lesz a legjobb. Jól kijövünk Becca-val és egyesíteni szeretnénk a családjainkat.

Péntek délután kopogtak. Oliver lépett be vigyorogva.

- Készen állsz rá, hogy hazamenjünk?-kérdezte kisfiús mosollyal, miközben lehajolt a táskámért.

- Igen, készen állok.-mondtam kiegyenesedve.

- Szuper, remélem töltöttél le filmet, mert másfél óra az út hazáig.

- Jöttem elköszönni a kedvenc betegemtől.-lépett be Lafayette a szobámba.- Ki nem hagynám.-kacsintott rám játékosan.

- Nincs ellenemre.-nevettem.

Megölelt, majd kisétáltunk az autóhoz.

- Nem szabadulsz meg tőlem. Sűrűn látott vendég vagyok az Ahonen háznál.-tette hozzá.

Lafayettel a kapcsolatunk... Bonyolult. Valóban leadott, mert érzelmeket kezdett táplálni irántam, az is igaz, hogy lefeküdtünk, ott a kórteremben egyik este, mert információkat akartam. De belátta, hogy nem egymásnak teremtettek minket. Mindvégig Matteo-ra voltam kíváncsi.

- Rebecca istenien főz.-mondta, majd összecsippentette két ujját és megcsókolta, nekem meg felfordult a gyomrom a gondolattól, hogy otthon is büdös zokni szagú sajtokat kell egyek, mindenféle undorító öntettel, mint amit behozott nekem.

Elköszöntünk és beültünk. Oliver pár telefonhívást indított út közben, én meg fülhallgatón keresztül filmeztem és Mariaval beszélgettünk. Ő vosszautazott, de Olivertől kaptam egy telefont és minden nap beszélgetünk.