Átkozott Ajándék

Ő az

- Michelangelo... hmm ismerős a neved.-gondolkoztam el, miközben kék íriszeibe néztem.- Azt hiszem ismerek egy Michelangelo nevű kertészt...
- Valóban?-kérdezte bazsalyogva.
- Elég volt mára Elena, menjünk haza.-szólt közbe Oliver.
Nem volt kedvem veszekedni. Az ismerős idegenre pillantottam újra.
- Örülök, hogy találkoztunk, remélem lesz alkalmunk beszélgetni.-nyomatékosan Oliverre néztem, majd Michelangelora.
- Minden bizonnyal.-mosolygott és kezet csókolt.
Hirtelen beugrott egy kép. Az illata, az ajka puhasága, a hangja... a szeme. Ismerem. Csókolóztam már vele. Vagy csak az agyam szórakozik velem? Becsuktam a szemem és megdörzsöltem. Ugyan az a kép fogadott, mint már párszor. Homályosan láttam, egy fehér szobában álltam, Oliver és Michelangelo valamiről diskurált, Lafayette pedig fehér köpenyben állt előttem. Mi a... megráztam a fejem összeszorított szemekkel, majd újra kinyitottam.
- Elena hallasz engem?-rázott meg Lafayette. Kótyagos fejjel néztem rá, mikor nagyjából kitisztult a kép.- Érted jöttem, haza viszlek kedvesem.-karolt át, mire bólintottam. Éreztem, hogy valaki pillantása lyukat éget a hátamba. Mikor visszafordultam, hogy egy utolsó pillantást vessek Michelangelora, észrevettem, hogy neki a jeges tekintete talált meg. Mintha a szemében lévő jégkristályok szíven szúrtak volna. Alig kaptam levegőt. Dühösnek láttam. De mi oka lenne rá? Visszafordultam és elbotorkáltunk Lafayette autójához. Mikor beültünk, felém fordult.

- Szeretném, ha megbeszélnénk ezt az egészet, ami köztünk volt. Úgy érzem...
- Várj.-vágtam közbe.- Sajnálom, de nekem ez nem fog menni. Nem emlékszek, de szikla szilárd meggyőződésem, hogy az én szívem már foglalt. Valaki helyet kapott benne.-mosolyodtam el szomorúan, ő pedig összepréselte ajkait és némán bólintott. Nem beszéltünk többet. Néhány perccel később megérkezett Oliver is, beszállt, Lafayette meg elindította az autót. Felnézett a visszapillantóba hátra és beszélni kezdett Olivernek.
- Azért szólhattál volna.
- Miről?
- Még megkérdezed? Inkább kiről. Ezt tudnom kellett volna Oliver.-csapott a kormányra, amitől összerezzentem.
- Nem lehetett.-csóválta meg a fejét.- Nagyjából körül írtam neked.
- Nagyjából?! Azt hiszem egy fontos részeletet elfelejtettél, mégpedig azt, hogy ÉL.-mondta indulatosan. Én pedig egyre jobban összezavarodtam.
- Nem tehettem. El kellett rendezze a dolgokat, ráadásul közbe is szólt valami fránya járvány, alig tudott eljönni az országból.
Magyarázkodott Oliver, Lafayette pedig egyre dühösebben fújtatott mellettem. Nekem meg csak pörgött az agyam, hogy mégis mi a francról beszélnek ezek... Aztán beugrott a látomásomból egy arc. Egy régi ismerős arca, ő is ott állt a szobában a háttérben.
- Hogy is felejthettem őt el?-kiáltva kaptam a fejemhez.- Lafayette fordulj vissza!-szorítottam meg az egyik karját.

A bárban vannak a válaszok, amiket keresek. Most már biztosan tudom. Feltéptem az autó ajtaját, ahogy megállt és rohantam a bejárathoz. Becsörtettem és Maria-t kezdtem keresni a szememmel. Sokkal többet találtam. Ott állt Ő a pultnak támaszkodva, engem nézett és féloldalasan mosolygott.
- Hát visszajöttél?-kérdezte.
- Matteo...-suttogtam elhalt hangon.

A fejem szét akart robbanni, annyira elkezdett fájni. Oda szorítottam a kezemet két oldalról. Behúnytam a szemem. A látomásaim nem voltak hamisak. Mind igazak voltak, csak ez a pár hónap nem az életemből. Maria. Angelo. Matteo. A hárem. A fegyverek. Casper. Oliver. Minden. Mikor múlt a fájdalom, kinyitottam a szemem és az ismerős fehér szobában álltam. Eltűnt a pub, eltüntek az emberek, csak Matteo, Oliver, Lafayette és Maria volt ott. Lenéztem, fehér köpenyben voltam, karszalaggal a kezemen. Eszembe jutott Matteo anyukája. Az ő sorsára jutottam, csak én nem megjátszottam. Lafayette szintén fehér köpenyben, de orvosiban.
- Mi történt?-kérdeztem elhaló hangon.- Matteo... te... te... én... én azt hiszem... lelőttelek.-makogtam és sírva fakadtam. Lafayette mellém lépett és átölelt.
- Elena minden rendben. Nyugodj meg! Mondd el, mire emlékszel?
- Hívom az orvosát. Vele beszéljen.-szólt Oliver és kisietett. 
Össze voltam zavarodva. Eltaszítottam Lafayettet és az ágyig hátráltam. Leültem, majd rendezni kezdtem a gondolataimat.
Elém térdelt. Felnéztem a kék szemekbe. Úgy vizslatta az arcom, mintha évek teltek volna el és az emlékeiből próbálná összerakni a képet. Óvatosan megérintette a tenyerével az arcom, amibe belesímultam. Ő az. Ő van a szívembe zárva.

- Megjött a reggeli.-jött be egy ápoló a szobámba egy tálcával. Letette elém, amit megköszöntem és kiment. Neki láttam az étkezésnek.
Egy hét eltelt azóta. Matteo-t nem láttam, vele még nem beszéltem. Már mindenre emlékszek azt hiszem. Bár jobb lenne, ha valamit kitörölhetnék. Oliver szinte egész nap bent van nálam, mindenben segít, hogy megértsem, összerakjam. Kiderült, hogy "hamis világban" éltem, az elmém játszott velem, kaptam valamennyi infót Olivertől, és abból kreáltam egy világot magamnak belül, kiszínezve, hogy megtöltse az agyam az űrt. Szilveszter óta, hogy lelőttem. Egy ideig úgy kellett tudnia mindenkinek, hogy meghalt. Ez persze nem volt igaz, ugyanis pocsékul célzok szerencsére. A vállát találtam el. Rendbe jövök. Legalábbis az orvosom ezt mondja. Sokat jelent, hogy Maria-t is elhozták, nagy segítség, hogy a támaszom. Apámat Oliver elküldte, ő sem tud róla semmit. Az egész ki volt találva. Na persze nem így tervezte az a szemétláda. Mika volt felbérelve, hogy elvigyen. Angelo is közre játszott, neki a benti tevékenységem kellett volna irányítsa, de bele bukott a játékba. Ki akarták semmizni a Salvatore házat, meg akarta apám a vagyonukat szerezni, de ha nem is az egészet, legalább valamennyit a nevemre nyitott számlára. Nem sokáig tartott a játékuk. És még azt hittem anyám a gonosz... Maria elmondása szerint felélték a kapott lóvét, a kishúgom pedig gondozókhoz került. Majd meglátogatom. De azt a gyűlöletet, amit belé neveltek, nem hiszem, hogy ki fogja nőni. Én próbáltam jó testvér lenni. Hátha az idő segít majd.
Kopogtak.
- Szabad.-mondtam két falat között. Oliver lépett be egy csokor virággal.- Nem kellett volna, ezt minden nap elmondom.-mosolyogtam rá. Mindig meglep egy csokorral.
- Húgom, jött hozzád valaki.
- Kicsoda?-kérdeztem érdeklődve.
Oliver arrébb állt az ajtóból és belépett Ő.
- Szia!-köszöntött és ő is hozott egy szál vörös rózsát.
- Szia!-köszöntem és a fülem mögé tűrtem a hajam.- Gyertek be a lakosztályomba.-invitáltam be őket.
- Én elszaladok a büfébe.-mondta Oliver és kettesben hagyott minket.
- Azt hiszem van mit megbeszéljünk.
Kerültem a tekintetét, nem tudtam még mindent tisztázni magamban. Az ágy felé intettem, hogy üljön le, majd én is mellé kuporodtam.
- Bocsánat kéréssel tartozom. Bocsánatot kérek mindenért, amit veled tettem. Évtizedek óta vagy ki tudja mennyi ideje így él a családom. Én ebben nevelkedtem, ezt láttam. Nem tudom milyen a normális élet, de veled szívesen megpróbálnám, felfedezném. Jóvá tenni, elfeledtetni nem tudom a történteket, de segíthetnék enyhíteni a lelked fájdalmain, amiket én okoztam.
- Mivel?-kérdeztem halkan. Ő egy pillanatig nézett rám, tekintete körbe járta az arcom, majd válaszolt.
- Az irántad érzett szerelmemmel.

Nem tudtam mit válaszoljak. Hiányzik. Szeretem. De amit tett... van újrakezdés? Helyre lehet ezt hozni?
Tekintete az ajkamra vándorolt és egyre közelebb hajolt. Legyen. Próbáljuk meg. Mikor puha bőre hozzáért az enyémhez, borzongás futott végig rajtam. Bele remegtem. Jól esett. Annyira vágytam rá. Engedélykérőn, lassan csókolt, amit én viszonoztam. Nem volt durva, csak kellemes, türelmes. Szerelmes. Elváltunk lassan és a szemébe néztem.

- Elena Ahonen vagyok és egy kicsit bolond.-nyújtottam a kezem. Rajta a tetoválással. A tetoválással, amit nem bánok. Tudja meg a világ, hogy kié vagyok! Matteo elmosolyodott.
- Matteo Salvatore. Ékszerész vagyok.-mondta és kezet fogtunk. Az ing alól a nyaka mentén a vállánál pedig kikandikált egy sebhely.

Sziasztok! Régen ez volt az utolsó rész Elena szemszögéből, a záró rész pedig a távoli jövőben volt. A következő rész lesz az, amiről írtam az előző végén, tehát friss, ropogós jön :) Jó szórakozást!