Átkozott Ajándék

Múlt

Csak ennyit mondott és kiszállt a kocsiból. Mikor beléptünk az épületbe, akkor tudatosult bennem, hogy ez a hely egy... elmegyógyintézet.

Gyorsan Matteo-ra kaptam a tekintetem és megragadtam az egyik kezét.

- Mit tettem? Mi rosszat tettem, hogy be akarsz záratni ide Matteo?-néztem a tengerkék szemekbe könnyezve, de ő összeráncolta a szemöldökét.

- Miről beszélsz Elena? Ne rendezz jelenetet!-szűrte ki a fogai közül halkan.

Elkerekedett a szemem és elengedtem a kezét. Mostmár végképp nem értem, hogy mit keresünk itt, ha nem bezáratni akar.

- Gyere.-most ő nyúlt a kezemért.

Hátborzongató volt a hely. Egész testem libabőrös lett. Odaléptünk egy kis ablakhoz, ahol egy biztonsági őr volt, Matteo mondott neki valamit olaszul, a pasas pedig felé nyújtott egy kulcsot. Elindultunk kézenfogva a folyosón, ahol nővérek sürögtek, forogtak, kísérték a beteg embereket. Szorosan kapaszkodtam Matteo kezébe. Körülbelül öt perc séta után elérkeztünk egy ajtóhoz. Bedugta a kulcsot és elfordította. Egy cappucino színű szobába léptünk be. Matteo bezárta mögöttünk az ajtót, én meg gyorsan körbenéztem. Az ajtóval szemben egy nagy ablak volt, ami az épület udvarára nézett. Padokkal és virágokkal volt teli. Kicsi volt a szoba, ezért ahogy balra néztem, egy éjjeli szekrényt láttam, amin egy váza volt virágokkal, mellette egy ágy volt, amiben egy GYÖNYÖRŰ nő feküdt. Igazi szépség volt, bár anyám lehetne. Szőke haja hullámosan omlott a párnájára és ugyan azok a tengerkék szemek voltak, mint Matteo-nak, án ezek üvegesen néztek előre. A nő törékeny testét egy vékony takaró fedte a mellkasáig és csak a keze volt szabadon hagyva. Matteo közelebb lépett volna hozzá, de megállítottam.

- Matteo miért hoztál ide?-ráncoltam össze a homlokom.

Lágyan kézre fogta az arcom és mélyen a szemembe nézett.

- Meg akartad ismerni anyámat, hát most megismerheted.-mondta nyugodtan és elengedett. Az ágy mellé lépett és megfogta a nő kezét.- Szia anya!-mosolygott rá kedvesen a férfi, de a nő szemében tompa fénnyel még mindig csak az előtte lévő falra meredt, ahol egy festmény lógott.- Hoztam egy lányt, aki szívesen megismerne téged.-simította meg a kézfejét, majd lerakta a nő teste mellé és felém jött. Értetlenül néztem rá.- Megyek, beszélek az orvosával, addig maradj itt.-hirtelen az anyjára kaptam a tekintetem, hisz megijedtem, nem hiába lehet itt és most egyedül akart vele hagyni.- Nyugi.-sóhajtott.- Ártalmatlan. Nem mozog, nem beszél, csak... van.-mondta szomorúan.- Ha valami bántja a szíved, na neki elmondhatod. Tanácsot nem ad ugyan, de meghallgat.-tartott egy kis szünetet és az új hobbiját űzte, azaz az arcomat fürkészte.- Elena.-hajolt egészen közel és illata az orromba kúszott.- Nézd meg őt alaposan. Így végzi az, aki többre vágyik annál, mint amit a világunk adhat... és... aki beleszól abba, amibe nem kéne.-tette hozzá, majd kilépett az ajtón és bezárta.

Hát ez remek! Egy ideig toporogtam egyik lábamról a másikra, majd leültem az ágy mellett lévő székre. Akármi is történhetett ezzel az asszonnyal, sajnálom. Egy ideig csendben ültem és néztem ki az ablakon. Aztán végül csak megszólaltam.

- Sajnálom asszonyom! Igazán sajnálom. Elképzelni sem tudom, hogy mi történt magával, de nyilván van elég baja, nem fogom még az enyémekkel is terhelni a lelkét.-halványan elmosolyodtam és rá néztem. Ő meg pont a szemembe nézett!

- Ki vagy te? Jól hallottam, hogy a fiam a neveden szólított?-szólalt meg halkan, rezzenéstelen arccal, én pedig majdnem leestem a székről. Felpattantam és levegőt kapkodva az ajtóig hátráltam. Nem válaszoltam, nem tudtam hova tenni, hogy reagált. Nem tudtam, hogy mit kell csinálni, nem tudtam, hogy miként kell viselkedni egy ilyesmi betegségben szenvedő emberrel.- A házban laksz?-kérdezte ismét, mire hevesen bólogatni kezdtem, még mindig szorosan az ajtóhoz tapadva.- Jelölt vagy? Nem is mesélte Matteo, hogy megérkeztél már.-gondolkodott el.- Pedig sok mindent elmesél nekem.