Szerelem jégbe fagyva

24. A lehetetlen küldetés 2.0 - Október 22. (Hétfő)

Mia szemszöge

Az első közös edzésünkre hétfőig kellett várni. Már nagyon izgatott voltam, hisz nem mással fogok elkezdeni párban dolgozni, mint Alex Hendersonnal. Úgy éreztem, hogy a tanítás ma igen lassan akar eltelni, a percek csiga lassúsággal vánszorogtak. Alig fértem a bőrömbe. Kelly meg is jegyezte, hogy amióta itt vagyok, még nem látott ennyire bezsongottnak és fecsegősnek. Ezen csak nevetni tudtam. 

Miután kiderült, hogy van esély arra, hogy Alexszel közösen induljunk a világbajnokságon, egyből tárcsáztam is anyu számát. Mindenről beszámoltam nekik, hisz anyu közben kihangosította a vonalat, hogy apu is hallhassa, amiről beszélek. Szóval elmeséltem nekik mindent, hogy miként jött ő a képbe, hogy miket éltünk át együtt, és hogy mennyire, de mennyire sokat segített nekem az utóbbi időben. Gyakorlatilag az egyik legnagyobb példaképemmel fogom felszántani a jeget! Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez majd egyszer bekövetkezik. És lássanak csodát, mégis így lett! Anyu és apu nagyon boldogok voltak, hogy ennyire vidámnak hallhattak. Büszkék voltak rám.

Raymond továbbra sem kereste a társaságomat, hiába voltak közös óráink. Gyakorlatilag levegőnek nézett. Miközben az utolsó órámon ültem, rá kellett döbbenjek arra, hogy hiányzik annak az idiótának a társasága. Azonban még mindig nagyon dühös voltam rá. Két tűz közé kerültem. Olyan érzésem volt, mintha az egyik vállom az angyalka én ült volna, aki szíve szerint rohant volna Raymondhoz és megbocsátott volna neki, hisz pontosan tisztában volt azzal, hogy mi vezérelte ezt a seggfejet arra, hogy így bánjon velem. Ugyanakkor a másik vállamon pedig ott üldögélt az ördög én, aki továbbra sem volt hajlandó engedni, és továbbra is neheztelt a hokis srácra. Nem tudtam, hogy melyik énemnek engedjek. Mert hiszen a haragom valamelyest csillapodott, és hideg fejjel könnyebben értettem meg Raymond viselkedését, mégsem tudtam teljesen szemet hunyni afelett, ahogyan rajtam töltötte ki csalódottságát. A farncba már!

Egész órán ezen agyaltam. Nem is emlékszek, mi történt a tanórán. Végül arra jutottam, hogy majd szombaton, a születésnapján esélyt adok neki, hogy tiszta lappal kezdhessük. Lehet, hogy én nem viselkedtem így, mikor az orvosok közölték velem, hogy kevés esélyt látnak arra, hogy folytathassam a korizást, de azt is be kellett látnom, hogy mindenki máshogy éli át és kezeli ezt a nyomást. Nem vagyunk egyformák. Nem tudjuk ugyan úgy lereagálni a helyzeteket. És ilyen lelkiállapotban sokszor nem is tudunk akként cselekedni, ami a helyénvaló lenne.

Merengésemből a csengő hangja zökkentett ki, én pedig szélsebesen behánytam a könyveimet a táskámba, majd egyenesen a bentlakásos rész felé vettem az irányt, hogy végre megszabadulhassak a kényelmetlen egyenruhától, és magamra kapjam az edzős ruhám. Azonban rá kellett döbbenjek, hogy még csak délután kettő óra lesz, az én edzésem pedig négytől kezdődik. Csalódottan ültem le az ágyamra. Sebaj, addig van időm tanulni.

Apropó, edzések. Mivel mostantól Alexszel is edzenem kell, Tamarának újra kellett gondolnia a heti programot. Ugye eddig úgy volt, hogy minden hétfőn, szerdán és pénteken délután négytől hatig volt edzésem Tamarával, majd ezt követően, fél hétre mentem is Alexhoz erősíteni. Kedden és csütörtökön pedig csak erősítés volt terítéken. De ugye ezekre már kevésbé volt szükség, egy, kettő, Alex nem is tudta már vállalni őket. Az edzőmnek azt is figyelembe kellett vennie, hogy a jégpálya kettő és négy között minden nap foglalt volt, hisz a hokicsapatnak akkor voltak az edzéseik.

Szóval az új forgatókönyv szerint az egyéni edzéseim hétfőn négytől hatig, szerdán négytől fél hatig, és csütörtökön négytől hétig lesznek, a párosak pedig kedden négytől hétig, szerdán fél hattól fél nyolcig, és pénteken négytől hatig vannak beütemezve. Mikor először ránéztem a kész tervre, azt hittem, menten elájulok. De pontosan tudtam, hogy Alexnek ugyan ennyire lesz kemény dolga, sőt, neki még ingáznia is kell - még akkor is, ha a távolság nem nagy közöttünk. Így is rengeteget kellett törnünk a fejünket, hogyan tudnánk a kettőnk szabadidejét úgy beosztani, hogy az mindenkinek jó legyen. Hát. Ez lett a végeredmény.