Szerelem jégbe fagyva

2. Azok a fránya első napok - Szeptember 2. (Vasárnap)

Mia szemszöge

A nyaram hihetetlen gyorsasággal szaladt el, észre sem vettem és már szeptember lett. De ne rohanjunk ennyire előre, azért húzós két és fél hónapon vagyok túl.

Szerencsére a rehabilitáció jól sikerült, a testem jól fogadta. Az elején nagyon fájt, de végül megszoktam, és végre búcsút inthettem a mankóimnak. Jégre ugyan még nem léptem, vissza kell erősödjek, de az orvosom szerint jó úton járok, és végre én is azt éreztem, hogy innen már csak jó dolgok jöhetnek.

Augusztusban sikeresen beiratkoztam a St. Louis-ba, de még nem költöztem be a koleszbe, mivel a hónap végén még egyszer hazalátogattam.

Szeptember másodikán újból Kaliforniában találtam magam, ezúttal egy egész tanévre.

Izgatottan szálltam ki a taxiból és elkerekedett szemekkel néztem a hatalmas épület felé.
St. Louis High School.
Besiettem a recepcióra, ahol bemondtam a nevem, majd a kedves nő egy kulcsot adott a kezembe. Elmondta, hogy a szobák két személyesek, így egy szobatárssal is gazdagodtam. Egy gyors köszönöm után felcaplattam a lépcsőn, hogy megkerestem a 30-as szobát.

Itt minden osztályba tizenketten járnak, A és B megoszlásban. Én az A osztályba kerültem, és őszintén örültem annak, hogy ilyen kevés diák jár egy osztályba. Sokkal könnyebb tizenkét gyerekkel foglalkozni, mint harminccal.

Ahogy jártam a folyosókat éreztem magamon a kíváncsi szempárokat. Mindig ez van, mikor egy új diák érkezik az iskolába. Csak mivel itt alapvetően kevesebb a diák, ezért sokkal előbb feltűnik a többieknek, hogy egy ismeretlen ember botorkál az iskolájukban.
Csodálkozva néztem körbe, mindaddig, amíg bele nem ütköztem valakibe.

- Hé! Figyelj már merre mész! - rivallt rám a srác. Gyönyörű kék szeme most szikrákat szórt. Csak akkor vettem észre, hogy a pólóján landolt a reggeli kávéja. Upsz.

- Jaj, ne haragudj! Nem láttalak - motyogtam kelletlenül.

- Ha az utat néznéd amerre mész, akkor láttál volna - zsörtölődött.

- Azért te is figyelhettél volna - csúszott ki a számon.

- Na ide hallgass - lépett közelebb mutatóujját feltartva. - Ne húzd ki a gyufát, mert nem lesz jó vége - fenyegetett.

- Miért, ki vagy te, hogy így beszélj velem? - kérdeztem ingerülten. Felvettem vele a szemkontaktust. Nem fog velem ilyen hangnemben beszélni az biztos.

- Hagyd, haver. Nem éri meg - tette a mellkasára a kezét a mellette álló srác, akit csak most vettem észre. Neki mogyoró barna szeme volt, hasonlóan sötét hajjal, mint a barátjának. Mindkettejüknek széles, izmos válla volt.

- Nem. Persze, hogy nem - értett egyet ördögi mosollyal a száján. - Gyere, menjünk - azzal elindult és szándékosan nekem jött, aminek következtében a pohárban maradt összes kávé ráfröccsent a felsőmre. - Hoppá, bocs, nem láttalak - mosolygott vissza rám a folyosóról.

- Bunkó paraszt - morogtam az orrom alá.

- Ne is foglalkozz velük - lépett mellém egy vörös hajú lány, mire egy csöppet megijedtem. - Szeretnek mindenkibe belekötni. Ők a suli legmenőbb fiújai, és minden lány álma.

- Ez nem mentség arra, amit tettek - válaszoltam. - Egyébként Mia vagyok. Mia Garcia - nyújtottam a kezem mosolyogva.

- Kelly Jonhson - viszonozta ő is mosolyogva a kézfogást. - Tuti te vagy az új lány, aki Spanyolországból jött.

- Igen, én lennék - nevettem fel. - Honnan tudod?

- Mert szóltak, hogy új szobatársat kapok - mosolygott továbbra is.

- Ó, vagy úgy. Akkor ezesetben megtudnád mutatni, hogy merre van a 30-as szoba?

- Persze, gyere, segítek cipelni a cuccaidat.

- Nagyon kedves vagy, köszönöm szépen.

- Nincs mit.

Pár percig csendben lépdeltünk felfele, aztán megkérdeztem, ami már egy ideje bökte a csőröm:

- Amúgy kik voltak azok a srácok?

- Kik? - nézett rám kérdőn.

- Akik belém jöttek.

- Ja! - értette meg. - Raymond Scott és Spencer Davis. A hoki csapat tagjai. Raymond a csapat legjobbja és egyben a csapatkapitánya is. De persze Spencer is nagyon jó játékos.

- Aham... És melyik ez a Raymond? - kérdeztem halkan.

- Amelyikre ráborítottad a kávét - nevetett.

Halvány mosollyal húztam be a nyakam, míg meg nem érkeztünk a szobánkhoz.

- Itt is lennénk. Voilá, a 30-as szoba - nyitott be, majd maga elé engedett.

- Hűha, ez aztán... Fullos - csodálkoztam.
Hatalmas belsőtér nappalival, két ággyal, két asztallal, egy közös TV-vel, külön WC-vel, illetve fürdővel. - Biztos, hogy egy iskolának a kollégiumi részében vagyok és nem egy négy csillagos hotelben? - kérdeztem szórakozottan, mire Kelly kuncogni kezdett.

- Hidd el, én is ilyen pofát vágtam, amikor tavaly beléptem az ajtón.

- Melyik ágyat foglalhatom le? - indultam meg feléjük.

- Az erkély mellettit - felelte.

- Mi?! Van erkély? - kerekedett el a szemem.

- Igen, van, húzd el függönyt - nevetgélt.

Úgy tettem, ahogy mondta. Odasétáltam az ablakhoz, majd elhúztam a függönyt. A kilátás egy szép parkra nyílt, kinyitottam az ajtót és kiléptem az erkélyre. Akkor vettem észre, hogy közös.

- Kikkel oszlik meg az erkély? - kérdeztem felé fordulva.

- Senkivel. Mi vagyunk a folyosón az utolsók - felelte elégedetten.

Egy pár percig elidőztem még az erkélyen, majd visszamentem a szobába.

- Figyelj Kelly! Még el kell intézzek pár papírt az igazgatónál. Vacsoránál találkozunk.

- Rendben. Tudod merre kell menni?

- Igen, köszi, már voltam itt egyszer - mosolyogtam rá.

- Akkor jó. Vacsinál találkozunk - intett.

Kiléptem a folyosóra, bezártam magam mögött az ajtót, majd mikor megfordultam megint beleütköztem valakibe.

- Már megint te? - kérdezte az ismerős fiú hang.

- Mi az, hogy már megint én? Te miért nem tudsz figyelni? - kaptam fel a vizet, majd félre lökve indultam volna el az igazgatóiba, de Raymond utánam kapott.

- Várj, ne haragudj - döbbent arckifejezéssel fordultam vissza a magas sráchoz.

- Mi?

- Sajnálom - mondta bűnbánó fejjel, de nem úgy folytatta, ahogy szerettem volna -, hogy újra tiszta víz leszel - vett elő a zsebéből egy vízipisztolyt és egyenesen rám célzott vele.

- Ne! - sikítottam fel nevetve.

- Bocsi - nevetett -, ez a hagyomány. Üdv a St. Louisban - kacsintott rám. - Szöszi - tette hozzá némi gúnnyal a hangjában.

- Ne hívj így!

- Miért? Hisz szőke vagy nem, Szöszi - idegesített tovább magabiztos mosolyával.

- Mész te a fenébe - löktem meg a vállát, majd nevetve sarkon fordultam.

- Várj már! Most hova mész? Hisz még a nevedet sem tudom! - kiáltott utánam nevetve. Fejcsóválva néztem vissza a falnak dőlt fiú felé.

- Mia Garcia, Pancserkém - dobtam felé egy puszit, és már el is tűntem a lépcsőfordulóban.