Szerelem jégbe fagyva

13. Újra jégen, mint régen - Szeptember 26. (Szerda)

Mia szemszöge

Egész nap alig tudtam megülni a seggemen, nagyon izgultam. Csak a ma délutáni edzésre tudtam fókuszálni. Mivel Alex összeszedett egy enyhe kis megfázást a hétvégén, a hétfőre tervezett visszatérést szerdára, azaz mára tettük át. Kelly kicsit elszomorodott, hogy nem tud velem jönni az edzésre, mert neki is el kell mennie a sajátjára. Megnyugtattam, hogy ne keseregjen emiatt, majd legközelebb megnéz.

Mikor kicsengettek az utolsó óráról, összekapkodtam a cuccom, beszórtam a táskámba a tankönyveket, majd kisprinteltem a teremből. Nem tudom hová siettem ennyire, hisz csak kettő óra múlt, az edzésem pedig csak négytől kezdődik. A gondolataim rendre csak a kori és a jég körül jártak, olyannyira, hogy észre sem vettem, mikor nekimentem valakinek. Nagyokat pislogva néztem fel a személyre, és mikor megláttam, hogy kinek sikerült nekiütköznöm, ösztönösen elmosolyodtam. Velem szemben egy mosolygós kék szemű srác állt.

- Szöszi, úgy rohansz, mintha üldöznének - nevetett fel kedvesen, mire én is elkuncogtam magam.

- Ne haragudj, csak nagyon be vagyok zsongva - vallottam be vigyorogva.

- Azt látom, egész nap ilyen voltál - biccentett mosolyogva. - És minek köszönhető ez a széles mosoly? - kérdezte, miközben belebökött az oldalamba. Ennek következtében felsikkantottam, mert nagyon csikis vagyok. A folyosón megannyi szem ránk szegeződött.

- Upsz - húztam be a nyakam, Ray pedig tovább nevetett. Őt nem érdekelte, hogy magunkra vontuk a fél suli figyelmét. - Igazából ma lesz az első jégtáncos edzésem - csusszant ki a számon akaratlanul is, én pedig mikor realizáltam, hogy mit is mondtam, a szám elé kaptam a kezem. Basszus... Raymond felhúzott szemöldökkel pillantott rám, én pedig az ajkamba harapva átkoztam magam, amiért ennyire eljárt a szám.

- Ezt hogy érted? - kérdezte meglepődve. Az agyam vadul kattogott a megoldáson, végül beugrott egy, amivel még nem is hazudok neki.

- Ő, úgy, hogy ez lesz az első olyan edzésem, ahol az új koreót fogom gyakorolni. Tudod... A ti első haza meccsetekre - magyaráztam a földet pásztázva. Látszólag Ray megelégedett ezzel a válasszal, ugyanis a vonásai megenyhültek.

- Á, mindent értek - bólogatott mindent tudóan. A beszélgetésünk közben megérkeztünk a szobám ajtaja elé, aminek Raymond nekidőlt, karjait keresztbe fonta, és a szemébe hulló barna tincseken keresztül fürkészett engem. Kedvem lett volna arrébb söpörni őket, de erőt vettem magamon, és nem tettem meg. Pedig erős volt a kísértés. - És a hölgyemény megengedi, hogy elkísérjem az edzésére? - kérdezte huncut mosollyal az arcán.

- Nem! - vágtam rá hevesen, a kelleténél kicsit - vagy talán sokkal - gyorsabban. Ezzel megint csak azt értem el, hogy Raymond fura, kétkedő pillantásokat lövelt felém. Csodás... - Nem, mert... - korrigáltam a torkomat köszörülve. - Mert meglepetés lesz - mondtam ki az első gondolatot, ami az eszembe jutott. Ray szemöldöke ismét magasra szökött, majd hitetlenül felhorkant.

- Rendben - vont vállat lezseren. - De aztán lepj meg valami szuper kűrrel - kacsintott rám, majd ellökte magát az ajtómtól. Nagyot nyeltem, miközben az irányába fordultam. Emésztett a bűntudat, amiért nem mondhattam neki semmit a balesetemről. Éreztem, hogy még korai lenne beavatnom őt ebbe. Másfelől pedig fájt, hogy ennyiszer offoltam már ki, csak azért, mert féltem a reakciójától. Ambar a maradék önbizalmamat is elvette Madridban. Vajon mi lenne Ray véleménye róla? Megvetne? Kiröhögne? Mellém állna? Biztatna, hogy ne adjam fel, mert meg tudom csinálni?

Nagyot sóhajtva néztem, ahogy távolodik tőlem az alakja, majd az ajkamba haraptam, megráztam a fejem, és utána szóltam. Hogy tudnám neki ezt az egészet elmondani? Mivel kezdjem? És Ambar? Róla is érdeklődött már...