Szerelem jégbe fagyva

26. Rossz hírek - November 11. (Szombat)

Mia szemszöge

A Farkasok legutóbbi meccse óta kereken két hét telt el. A lefújást követően hatalmas volt az öröm az öltözőben. A srácok úgy ünnepelték ezt a győzelmet, mintha csak a bajnokságot nyerték volna meg éppen. Pedig még nagyon messze volt a szezon vége.

Emlékszem, Kellyvel mi is bent voltunk a meccs végeztével. Jó érzés volt vidámságot és boldogságot látni a fiúk arcán. Az edzőjük is örült, bár ő igyekezte elnyomni azt, hogy a morcos imázsa és tekintéje megmaradjon. Az öltözőben egyedül Ray szemében véltem felfedezni egy kis keserűséget, amit valahol meg tudtam érteni. Szerette volna ő is átélni mindazt a pályán, mint a többiek. Az adrenalint, az érzelmi hullámvölgyeket, a kiszámíthatatlanságot, az elveszettséget, a reményt, a hitet, és végül azt az elsöprő, önfeledt boldogságot, amit a végső sípszó után átéltek a fiúk. Mindebből ő, a csapatkapitány ki kellett maradjon, mert sérülten a kispadot és a lelátót kell melegítse. Számára csak az aggályok és a kételyek léteztek, hogy vajon novemberben milyen eredményeket kap a dokitól. Raymondnak sokkal több forgott kockán, mint "szimplán" a bajnokság elvesztése. Neki a pályafutása, a karrierje, az élete sportja volt a tét. És abban a pillanatban, ott, a Farkasok öltözőjében, egyedül én tudtam, mit is érez valójában. Átláttam rajta, pontosan tisztában voltam az érzéseivel, a gondolataival. Azzal, mi kavarog most benne. Egy hurrikkán tombolt az agyában, amit képtelen volt megfékezni.

A zsimbogás kellős közepette, úgy, hogy más ne vegye észre, óvatosan a karjára simítottam a kezem, és egy aprót szorítottam rajta. Raymond erre rám emelte mélykék szemeit, és halványan elmosolyodott.

- Tudom, mit érzel - tátogtam neki. Hálásan nézett rám. - Hidd el, minden rendben lesz - mondtam.

Igen, mindez két hete történt, azóta pedig az események felgyorsultak. Edzések egymás hegyén-hátán. Párban, egyedül, mixelve, keverve, egyiket a másik után, majd a másik után újra az elsőt. Kezdtem beleveszni az egészbe. Egy hónap marad csupán a világbajnoki selejtezőig, de már most úgy éreztem, nekem ennyi bőven elég volt. Pedig a java még hátra volt.

A napok csak úgy repültek, mi pedig azon kaptuk magunkat, hogy elérkezett Raymond sorsdöntő vizsgálata. Ideges voltam. Nagyon. Talán még a saját eredményeimnél is jobban vártam az övét. A gyomrom görcsben volt. Mit fogok majd neki mondani, ha nem azt a választ kapja, amire számít, vagy amit hallani akar? Egész végig én győzködtem arról, hogy igenis minden rendben lesz, a szezon végén újra játszhat majd, és ez az egész már csak a múlté lesz. Miközben semmi garancia nincs rá, hogy ez tényleg így is lesz. Nincs kőbe vésve, hogy Raymond Scott a döntő meccsen ismét pályára fog majd lépni, és ő fogja eldönteni a kupa sorsát. Mégis vakon hittem ebben az egészben. Talán nem láttam az igazságot. Mert elfogult voltam. Ha nekem ment, akkor neki is fog, nem? Ilyen egyszerű ez az egész. Viszont ez ennél sokkal bonyolultabb. Nincs két egyforma baleset, ahogy két egyforma sérülés sem. Attól, hogy nekem szerencsém volt, nem jelenti azt, hogy Raymondnak is az lesz.

A kórház folyosóján ülve arra vártam, hogy Ray kijöjjön a rendelőből. Mellettem a szülei gondterhelten járkáltak fel-alá. Természetesen ők is jelen voltak. A többiek viszont nem voltak itt. Szombat lévén ma kimenő nap volt, vagyis aki akart, hazamehetett a hétvégére. Rajtam kívül mindenki így tett, hisz a tanév kezdete óta, nemigen engedhették meg maguknak, hogy hazalátogassanak. Én meg hát két nap alatt nem járom meg Madridot, szóval nem mentem sehová. Maradtam.

Spencer üzenete: Van valami hír?

Mia üzenete: Nem, még semmi...