Szerelem jégbe fagyva

20. A falkavezér hazatér - Október 13. (Szombat)

Mia szemszöge

Majdnem egy hét telt el Raymond műtétje óta, mi pedig ezt a kis időt arra használtuk ki, hogy megszerveztünk számára egy meglepetés partit. Az ötletet Kelly dobta be, hátha ad Ray számára egy kis lendületet a felépüléshez. Ezt mindenki támogatta, így minden szabad percünkben a részletek kidolgozásán dolgoztunk. Helyszínt választottunk, ami a klubhelyiségre esett, pici molinót csináltunk egy "Üdv újra itthon!" felirattal, én pedig mikor csak tudtam, Raymond mellett voltam a kórházban.

A műtét utáni pár napban erős fájdalmai voltak, amit nem is csodáltam, hisz pontosan tudom, milyen érzés is ez. Tartottam benne a lelket végig, ott segítettem neki, ahol csak tudtam. Közben a szüleivel is jobban megismerkedtem, nagyon sokszor futottam össze velük a kórházban. Nagyon szimpatikusak és végtelenül kedvesek. Ray anyukája mindig mosolyog, látszik, hogy egy életvidám nő, a férje szeméből pedig sugárzik a szeretet.

Szombat kora délután volt már, mi pedig az utolsó simításokat végeztük a klubhelyiségben. Minden a helyén volt, már csak Raymond hiányzott a képből. Már korábban megbeszéltük, hogy Nico, Seb, Sean, Spenc és Roger fogják hazatámogatni a mi kis sérültünket, mi többiek pedig itt fogunk rájuk várni.

Nagyjából egy óra múlva el is indultak a fiúk a kórházhoz, én pedig Kellyvel karöltve felbaktattam a szobánkhoz, hogy átöltözhessünk a kényelmes ruhából valami normálisabba, amiben fogadhatjuk Rayt.

- Nem tudom te hogy vagy vele csajszi, de én iszonyatosan izgulok! - nézett rám a barátnőm csillogó szemekkel.

- Nos, Kelly. Én is nagyon izgatott vagyok - vallottam be mosolyogva. - Remélem értékelni fogja ezt a kis meglepetést, amit szerveztünk neki.

- Már miért ne örülne neki? - kérdezte tőlem oldalra billentett fejjel.

- Nem is tudom... - vontam meg a vállamat. - Talán jobban szeretne pihenni, mintsem felhajtást csinálni abból, hogy végre kiengedték a kórházból.

- Persze Mia, mert te úgy ismered Raymondot, mint aki szeret megülni hosszabb ideig a fenekén - forgatta a szemeit nevetve, mire átgondolva a dolgokat, én is elnevettem magam.

- Nem, nem úgy ismerem - vallottam be.

- Na látod - felelte elégedetten, miközben kinyitotta az egyik szekrényt, és elkezdett ruha után kutatni, amiket aztán nem restellt az ágyára dobálgatni. Furcsán és érdeklődve figyeltem őt, ahogy minden ruhadarab kivételekor egy "nem"-el vagy egy "ez sem"-mel a háta mögé hajigálta. 

- Ő, nem akarok beleszólni vagy ilyesmi - kezdtem bele tanakodva -, de mégis mit csinálsz? Nem bálba készülünk, csak Rayt fogadjuk - mondtam, mire Kelly ledermedt, kezében egy fehér blúzt tartva. Nem értettem, hogy miért reagált így. - Most mi az? - érdeklődtem kacarászva.

- Semmi, semmi - legyintett Kelly, majd tovább foglalatoskodott a ruhái kiszortírozásával.

- Ne mond nekem, hogy semmi, mert pontosan látom, hogy ez nem semmi.

- De tényleg nincs semmi - fordult hátra nevetve, miközben a fejét csóválta.

- Oké, ha nincs semmi, akkor minek kell az egész ruhásszekrényedet kidobálni a szobába? - mutattam körbe a kupit elnézve.

- Hát ő...

- Hallgatlak - néztem rá eszelősen, karba font kezekkel.

-Na jó - sóhajtott egyet kicsit bosszúsan -, lehet, hogy egy másik fiú miatt akarok kiöltözni - nyögte ki nagy nehezen, miközben belepirult a szavaiba.