Szerelem jégbe fagyva

27. Remény? - November 24. (Péntek)

Mia szemszöge

Közeledett a november vége, ezzel együtt pedig a december kezdete is, ami több dolgot jelentett egyszerre.

Egyrészt a nyakunkon voltak a féléves vizsgák, amikre eddig nem sokat tanultam. Mármint... Valamennyit mégiscsak sikerült, de az elég kevés ahhoz, hogy jó jegyekkel zárjam az első félévet az iskolában. És ha nem akarok megbukni - már pedig nem volt szándékomban -, akkor ideje lenne végre megemberenem magam, hogy leüljek beseggelni az elmúlt hat hónap anyagát kb mindenből. 

Másodrészt hamarosan itt volt a karácsony, vele együtt pedig a két hetes szünet is, amit még nem tudtam, hol fogok tölteni. Otthon, Madridban, vagy pedig itt, egyedül az iskolában... Hiába hívtam fel a szüleimet és kérdeztem meg tőlük, mi az ábra a munkájukkal kapcsolatban, és azzal, otthon lesznek-e az ünnepek alatt, nem tudtak rá pontos választ adni. Eléggé elkeserített a válasz hiánya, azonban azzal nyugtattam magam, hogy még bőven van egy teljes hónap odáig, biztosan meg fogják valahogy oldani, hogy végre, augusztus óta először találkozzunk. Legalábbis nagyon bízom benne, mivel rettentően hiányoznak már.

Harmadrészt pedig... Közeledett az a dátum is, amit baromira nem akartam. Át szerettem volna ugrani már most. Hogy mikor december tizenkettedikén lefekszem aludni, akkor másnap reggel, mikor felébredem, ne tizenharmadika, hanem tizennegyedike legyen. Mindent megadtam volna ezért, de sajnos ez a kívánságom nem teljesülhetett. Az idő vészesen robogott december tizenharmadika felé. Afelé a dátum felé, amikor a balesetem megtörtént. Afelé a dátum felé, amikor a születésnapom lesz. És nem utolsó sorban, afelé a dátum felé, amikor elkezdődik a műkorcsolya világbajnoki selejtezőjének első szakasza.

Ezeken a dolgokon méláztam a suli bentlakásos részének folyosólyán, miközben a falnak dőlve, egy ajtó mellett várakoztam karba font kézzel. Kissé türelmetlenül az órámra pillantottam. A mutatók szerint tíz perc múlva kezdődött az első órám. Sóhajtottam, majd unottan bekopogtam az ajtón, mint ahogy azt az utóbbi kb két hétben is tettem. 

- Ray, muszáj folyton eljátszanunk ezt? - kérdeztem két kopogás között. Semmi válasz. - Ray... Kérlek szépen, már kezd nagyon unalmas lenni - próbálkoztam újra, aztán mivel erre sem jött reakció, kénytelen voltam benyitni hozzá. Megint... - Raymond, már két hete ezt a játékot játsszuk, nem unod még? - kérdeztem, majd slamposan bezártam magam mögött az ajtót. Spencer eddig minden alkalommal nyitva hagyta, hogy ha kell, be tudjak menni hozzájuk összekaparni Raymondot. Ez ma sem volt másként.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz... - dörmögte a párnájába. Ray a hasán feküdt, sötét haja előre esett a párnára. 

- Pontosan tudod, hogy miről beszélek - néztem rá szúrósan, bár ő ezt nem láthatta, tekintve, hogy az érkezésemre fel se nézett a párnájából. - Na, egy-kettő - tapsoltam -, felkelni, mert miattad én is el fogok késni.

- Hát akkor menj, semmi szükségem arra, hogy itt legyél - közölte, de tudtam, nem gondolja komolyan. Pont most volt rám a legnagyobb szüksége a balesete óta. És én itt voltam, készen arra, hogy gatyába rázzam, még akkor is, ha ezt minden nap meg kellett ismételnem.

- Ray... - sóhajtottam, miközben leültem az ágyára. - Te is tudod, hogy ennek a hisztinek, vagy mit tudom én minek, amit minden áldott nap leművelsz, semmi értelme. 

- A hokiba fektetett energiáimnak, na, annak nincs semmi értelme - válaszolta epésen.

- De hát ez hülyeség! 

- Igen? Vittem bármire is? Nem, mivel mindennek vége! Te is hallottad mit mondott...

- Nem kell ennyire az orvos szavára adni! - vágtam közbe ingerülten. - Tévedhetett, ahogy  velem kapcsolatban is tévedtek, mikor először láttak! És nem, ez egyáltalán nem más.