Szerelem jégbe fagyva

3. Szoknya gondok

Mia szemszöge

Már épp nyitottam volna be az igazgatóhoz, amikor eszembe jutott, hogy...

- A rohadt életbe! Nem vettem át a felsőmet - néztem le a barna kávéfoltra. Így csak nem mutatkozhatok az iskola igazgatója előtt. Gyorsan visszasiettem, már amennyire a térdem engedte. Sajnos még nem száz százalékos, sokszor olyan erős fájdalmaim vannak, hogy legszívesebben sírva rohannék ki a világból. Fájdalomcsillapító, illetve porc- és csonterősítő tablettákat szedek minden reggel és este.

Mikor felértem, benyitottam a szobába. Kelly nem volt ott, viszont hagyott nekem egy cetlit az asztalomon:

,,Szia, Mia!
Csapatmegbeszélésen vagyok, vacsorára valószínűleg visszaérek!

Kelly"

Biccentve vettem tudomásul az üzenetet, a kis papírt visszaraktam oda, ahol volt, majd a bőröndömet feltúrva kutattam tiszta pólóért. Egy sima fekete atlétát vettem fel az ingem alá, a kávés darabot pedig gyorsan kimostam kézzel, majd kiterítettem száradni. Amikor mindezzel megvoltam, ismételten az igazgatói iroda felé vettem az irányt.

Ahogy jártam a folyósak az emberek megbámultak, én pedig földre szegezett tekintettel igyekeztem minél előbb eltűnni onnan. Csak remélni tudtam, hogy azért, mert újonc vagyok, nem pedig a balesetem miatt. Féltem az emberek véleményétől. A legjobb barátnőm, illetve a volt legjobb barátnőm - aki mindig a legnagyobb riválisának tartott engem - nem állt mellém akkor, hanem inkább kinevetett és megszégyenített mindenki előtt, mert állítása szerint olyan béna vagyok, hogy nem vagyok képes megállni a jégen. Én, a "nagy" Mia Garcia, a többszörös Európa bajnok, ifi- és junior országos bajnok nem tudok megfogni egy tripla axelt. Nevetség tárgyává váltam, pedig minden sportban benne van a hibázási lehetőség. Nem számít, hogy milyen sikereket ért el az ember életében, bármelyik versenyen jöhet egy bukás, amire senki sem számít. Ahogy én sem számítottam rá decemberben.

Mocskos dolog sikeres sportolónak lenni, mert sokan utálnak meg emiatt. Mert nekem megy, nekik nem, pedig ugyan annyit készülnek, edzenek, mint én. És mégis. Én nyerem sorra az érmeket, a bajnoki címeket. De az irigység nagy úr a sportban. Mindig lesz valaki, aki azt várja mikor hibázol végre, hogy ő érhessen fel a csúcsra. Mindegy milyen áron. Ha olyanon, hogy valaki a kűrje közben lesérül, akkor úgy, vagy elég annyi, hogy visszalépjen egy versenytől.

De ami a legjobban fájt, az az, hogy a legjobb barátnőmtől kaptam meg mindezt, nem pedig mástól. Ott kellett volna lennie velem, nem pedig a hátam mögött kiröhögni és dicsekedni az országos bajnoki címével, miközben én három térdműtéten és két bokaműtéten voltam túl négy hónap alatt, mert az orvosok mindig találtak valamit, amit újra meg kellett műteni, nekem pedig nem volt más választásom, vállaltam annak érdekében, hogy egy szép napon újra korit húzhassak.

Arról nem is beszélve, hogy az operációk miatt tiszta heg a lábam, látszódnak a varrat nyomok, és amikor épp nem volt befáslizva, akkor a közel negyven fokban is hosszú nadrágban voltam, mert szégyelltem ahogy kinézett a térdem és a bokám. Akkor is állandóan cukkolt vele és a többieket hergelte, miközben sorra nyerte a versenyeket, én pedig fél évig mankóval éltem az életem, egyik orvostól a másikig jártam, egyik klinikából a másikba küldtek, mert nem tudták vállalni a beavatkozást.

Ezért is örültem annak, hogy felvettek ide, itt végre tiszta lappal indulhatok. Már ha nem hallott senki a mérhetetlenül nagy bukásomról, amit kötve hiszek, ugyanis az összes létező platform és média lehozta még aznap. Kizárt, hogy legyen bárki is, aki nem látta a feltöltött videót, amin színtisztán látszik, ahogy a testem, a bokám és a térdem egy külön életet élnek egymástól. A Tv végig közvetítette az egészet élő adásban, bár visszanézve az ápolásomból semmi nem látszódott, mert a segítségemre igyekvő orvosok körbe zártak, ezáltal eltakarva a média mocskai elől.