Szerelem jégbe fagyva

15. Nem várt találkozás - Október 3. (Szerda)

Mia szemszöge

A mai napot úgy tudnám jellemezni, hogy maga a káosz. De kezdjünk mindent az elejétől.

A reggelem csodásan pocsékul indult, Kellyvel mind a ketten elaludtunk, így csipkednünk kellett magunkat, hogy időben leérjünk az első órára, de még így is öt perces késéssel rontottunk be matekra. És hát ebben az iskolában nem nagyon tolerálják a tanárok a kését, úgyhogy...

- Elnézést, Tanárnő! - szólaltunk meg kórusban, és igyekeztünk a helyünkre spurizni.

- Megállni! - parancsolt ránk ellentmondást nem tűrő hangon. Kelly és én totál beszarva fordultunk az idős tanár irányába. Egy hónapja járok ide, de azt megtanultam, hogy ezzel a tanárral nem érdemes ujjat húzni, mert annak csúnya vége lesz. - Megtudhatnám a késés okát? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Elaludtunk, elnézést - makogtam feszülten.

- Mik maguk? Talán valami kisiskolás gyerekek, akiket még anyuci sem tud kirángatni az ágyból? És még Önök mondják magukat felelősségteljes diákoknak, az eszem megáll! - puffogott. A barátnőmmel meg se mertünk szólalni. Azt tudtuk, hogy le fognak minket cseszni, na de hogy ennyire... Öt percet késtünk, az nem a világvége. - Mindkettő a táblához! Öt feladat, amennyi megy, annyi a jegy, hajrá! - intett a táblához, bennem meg megállt az ütő. Kelly arcára is hasonló érzelmek ültek ki. - Mi lesz már? Nem fogok egész órán itt könyörögni! Vagy beírjam az egyest?

- Ne! Megyünk már - felelte Kelly, majd a helyéhez sétált, levette a táskáját, és visszament a tanárhoz, hogy kihúzza az öt cetlit, amin a feladatok vannak. Én is hasonlóan tettem, bár sokkal bátortalanabb voltam. Menet közben a szemem találkozott Raymondéval, aki sajnálkozva nézett rám.

- Menni fog! - tátogta, majd kacsintott egyet, viszont ebben a pillanatban nem tudtam értékelni ezt a kis kedvességét. Behúzott nyakkal indultam meg a tábla felé, miközben az alsó ajkamat harapdáltam.

Na jó, minden rendben lesz, menni fog, nem lesz baj. Raynek igaza van. Vettem egy nagy levegőt, majd hosszasan kifújva azt, kihúztam az öt cetlit. Lassan bontogattam őket, és mindet meg is mutattam a tanárnőnek, aki mindezt egy biccentéssel nyugtázta. Elég szerencsés kezem volt, nem húztam annyira nehéz feladatokat. Mármint, ezt gondoltam három papírka után. Az utolsó két feladatot meglátva, kikerekedett a szemem.

- Á, nagyszerű! A kettő legnehezebb példa! - örvendezett a tanárnő, amin ha lehetett, még jobban elcsodálkoztam. Hogy lehet ennek ennyire örülni? Most már biztos, meg van bolondulva...

Kétségbeesetten néztem fel, bár magam sem tudom, hogy mit kerestem a teremben. A szemem találkozott jó pár emberével, volt, aki sajnálkozva nézett rám, mint például Ray, Spenc, és még néhány másik hokis srác, volt olyan, akit pont nem érdekelt ez az egész, és unottan pöckölgetett egy tollat a padon. És akadt olyan is, aki kiélvezte a helyzetemet. Ambar. Elégedetten dőlt hátra a székén, amolyan "na, ez jó lesz" stílusban, és várt. Hogy mire? A totális beégésemre. Megint.

Kelly a tábla egyik feléhez állt, én a másikhoz, majd a vén matektanár elkurjantott egy "lássuk!"-ot, így nekiálltunk megoldani a feladatokat. Az első kettőt egész hamar megoldottam, és hibátlanok is lettek, amit a tanárnő csak unottan vett tudomásul. A barátnőm már rég a negyedik példát oldotta meg, míg én továbbra is a harmadik számolással küszködtem.  Mikor késznek ítéltem, kérdőn fordultam a nő felé, aki a saját füzetében lévő adatokat egyeztette az általam felírtakkal.

- Nem rossz, a gondolkodásmenet egészen tűrhető, de nem jó - mondta, én pedig csalódottan vettem tudomásul, hogy ezt megszívtam. Örülhetek, ha a hármasom meg lesz. - Miss Johnson, négyes. Leülhet - intette helyére Kellyt, aki megkönnyebbülve ült le a székére.