𝗪𝗛𝗘𝗡 𝗜'𝗠 𝗪𝗜𝗧𝗛 𝗬𝗢𝗨; 𝐳𝐬𝐨𝐥𝐭𝐢 𝐟𝐟 |

» 22.fejezet «

Egy fiatalos, ámbár idősebb nő állt előttem, kit még eddigi életem során egyszer sem láttam. Meglepődve, zavartan tekintettem fel rá, majd pedig mikor meghallottam a torok köszörülést, zavartan hátra kaptam a kezeim, s az előttem állónak a szemeibe néztem.

— Jó napot — köszöntem végül. — A nevem Reni, maga gondolom... — akadtam meg. — Maga gondolom Zsolti édesanyja — mondtam végül ki.

Nem akartam semmilyen hirtelen megszólalást megejteni, így hát próbáltam figyelni arra, hogy mit is mondok. Ellenben Zsolti anyjával, ki felvont szemöldökkel futatta végig a tekintetét rajtam.

— Reni? — hallottam meg aztán végre egy ismerős hangot, amely nem a nőhöz tartozott. — A fiúk azt írták büntetésben vagytok, hogy hogy ide tudtál jönni? — lépett az anyja mellé, s mosolygott rám.

— Khm... — köszörültem meg én is a torkom. — Máday elengedett — vontam meg a vállam. — És gondoltam beszélek veled — halkultam el a végére, mire Zsolti megértette, hogy mit is akarok pontosan.

— Anya, megbocsátanál? — fordult a nő felé, aki még mindig csak ellenszenvesen tekintett rám. — Gyere Reni — ragadta meg végül Zsolti a kezem, s húzott maga után.

Még utoljára visszatekintettem Zsolti anyjára, ki rosszalóan pillantott rám vissza. Ugyan nem tettem semmi rosszat, s olyat sem, amellyel kiválthattam volna ezt az ellenszenvet, de valahogy megértettem. Abból kiindulva, hogy az iskolába pontosan, hogyan is viszonyultak hozzám, megértettem, s nem tettem ellene semmit. Nem tettem semmit, hiszen Zsolti nem adott rá időt, s lehetőséget sem. Na meg persze okot sem, hiszen ő maga sem tűnt olyannak, mint, akinek felhőtlen kapcsolata lenne a nővel.

— Szóval magával visz — motyogtam, mikor beértünk Zsolti szobájába. — Azt hittem győzhetsz... — motyogtam magam elé.

— Anyám ellen nem egyszerű nyerni, szinte lehetetlen is — felelte, miközben helyet foglaltam az íróasztala előtt lévő széken.
— Nem lepődtem meg annyira, mikor szó nélkül beállított, ahogyan az apám sem — rázta a fejét, s közben össze-vissza keresgélt a dobozok között. — Bár vele ellentétben, én elakartam küldeni innen. Semmi joga nem volt, hogy vissza jöjjön — morogta maga elé. — Tökéletes alkalom, mi? — nevette el magát. — Úgy látszik az anyám a legjobb alkalmakat tudja kiválasztani — ült végül az ágyára.

— Az apád nem tehet akkor már semmit? — kérdeztem meg ismét halkan azt, amit egyszer már megkérdeztem.

Nem tudtam, hogy Zsoltinak mennyi esélye is lenne itt maradni, egyáltalán azt sem tudtam, hogy az anyja ténylegesen kivette volna a Szent Johannából, hogyha magával vinné.

— Ha tenne is valamit, nem lenne semmi esélye az anyám ellen — dőlt hátra az ágyon, s kezdte el bámulni a plafont. — Az anyám mindig megszerzi azt, amit akar, ezt gyűlölöm benne — mosolyodott el keserűen.

— Nem próbáltál vele beszélni erről? — érdeklődtem.

— Ugyan miért? — kérdezett vissza.

— Talán... — kezdtem bele. — Ha elmondanád, hogy mit gondolsz erről a helyzetről — mondtam. — Akkor lehetséges lenne, hogy az anyád elengedi a helyzetet? — kérdeztem.

Zsolti lehunyta a szemeit és megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy nem. Ugyan nem ismertem a nőt, csak most egyszer láttam, de kinézet alapján, pontosan eltudtam képzelni azt, hogy amiket Zsolti mond, az mind igaz. Kemény kezű, s szigorú, pontosan ez látszott rajta, amely ebben a helyzetben egyáltalán nem jó.

— Leszarná — adott végül hangot is válaszának. — Csak az segítene, hogyha már nagykorú lennék — folytatta. — Az viszont nem most lesz — rázta a fejét.

A lábaim mellett megtámaszkodva a széken, a földet kezdtem el pásztázni, hátha eszembe jut bármi, amivel segíthetnék Zsoltin. Most nem arról volt szó, hogy netalán elveszítem, hogyha elmegy, s nem találkozhatnánk, hanem arról, hogy ő hogyan érzi magát. S a szavai, s tettei alapján, egyáltalán nem lenne jó hatással rá az, hogyha az elkövetkezendő időt az anyjával töltené. S bizonyára a fiúknak sem esne a legjobban, hogyha az egyik haverjukat elveszítenék. Nélküle nem lenne ugyanaz a társaság, ahogyan ma sem volt az. Ezt mind tudtuk.

— Reni — fordította el felém a fejét, s szólalt meg, mire feltekintettem rá. — Ne aggódj emiatt, majd lesz valahogy, én már elfogadtam — jegyezte meg, mire megforgattam a szemeim. — De komolyan — folytatta. — Az osztállyal tudok délutánként így is találkozni, vagy legalább majd hétvégente — tette hozzá.

— De az nem ugyanaz — mondtam.

— Nem, valóban nem — értett egyet. — De a semminél jobb szerintem — felelt.

Bármennyire is igaza volt Zsoltinak jelen pillanatban, nem tudtam a helyzetnek örülni. Azt akartam, hogy Zsolti itt maradjon velünk, s velem. Nem akartam, hogy egy másik iskolába járjon, és szerezzen helyettünk más barátokat. Nem, mert az olyan természet ellenesnek hatott. Túlságosan furcsa volt még belegondolni is. Mégsem tehettem ellene semmit. Ez csupán Zsolti anyjának a döntése, s senki másé. A nő pedig nem tűnt olyan személynek, ki olyan egyszerűen feladná most a fiút. Mindenképp elviszi innen.

— Aha — motyogtam kelletlenül magam elé. — A semminél jobb — túrtam bele a hajamba.

— Reni — szólt határozottabban Zsolti, s mellém lépett, majd pedig az asztalának támaszkodott. — Ne vágj ilyen képet, rosszul esik — bigyesztette le az ajkát. — Most nem akarok arra gondolni, hogy elkell mennem innen — rázta a fejét.

— Nem próbálnál mégis beszélni az anyáddal? Hátha itt maradhatsz — szóltam reménykedve.

Én is beszélhettem volna Zsolti anyjával, de úgy gondoltam, hogy neki kell ezt megejtenie. Mégiscsak ő a fia, őt ismeri a legjobban, s ez viszonzásul is így van. Ha én állnék a nő elé, nem érnék el vele semmit, csupáncsak azt, hogy talán sokkal előbb, s távolabb vinné el tőlünk Zsoltit.

Zsolti nagyot sóhajtva, fáradtan dörzsölte meg a szemét, majd pedig vissza lépve az ágyához, leült. Nem tűnt olyannak, mint aki túlságosan akarna beszélni az anyjával. Innen látszott leginkább, hogy semmi kedve nincsen elhagyni ezt a házat.

— Beszéljek vele? — nevette végül el magát. — Ugyan mit mondjak neki? Talán azt, hogy nem megyek vele? — kérdezte. — Már mondtam neki, és nem értem el vele semmit — rázta a fejét. — Az én nézetem, az övé ellen — morogta. — Bármit mondok neki, ő elfog vinni, és ez ellen nem tehetek semmit, mert ha az apám nem lép semmit, az én döntésem mit sem ér most — dőlt vissza a párnái közé. — Apa nem tesz már semmit, inkább csak elfogadja, hogy most az egyszer az anyám is látni akar, és enged neki — hunyta le a szemeit.

Az ajkaim rágcsálva fordultam az asztal felé, majd pedig könyököltem fel rá. Gondolkodni akartam, hogy mit is tehetnék. Mit tehetnék az ellen, hogy Zsolti anyja meggondolja magát. Ha annyira szüksége van a fiára, talán lehetne először csupáncsak hétvégenként nála, s így ugyanúgy járhatna a Szent Johannába, mint eddig. Nem lenne vele semmi gond, legalábbis nekünk, többieknek nem lenne. Gondterhelten sóhajtottam fel, majd pedig hunytam le én is a szemem, s hajtottam a fejem az asztal tetejére. Egyetlen egy megoldás volt, de mégis minden Zsolti anyjától függött, amely Zsoltira nézve, egyáltalán nem volt kedvező...

[ AMIKOR VELED VAGYOK ]
remélem tetszik nektek ez a rész, s ha valamilyen hibát vesztek észre, akkor kérlek jelezzétek!

a kihagyásért az elnézéseteket kérem, csak nehezen akart jönni a folytatáshoz az ihlet, s mindig, amint időm szabadult volna fel, vagy beteg lettem, vagy az iskola lépett közbe egy újabb tanulni valóval.

ezek után sem tudom biztosra mondani, hogy hozni fogom rendszerességgel a részeket, de megpróbálkozom minnél gyorsabban folytatni a történetet, s megpróbálok a többi történetemhez is írni a folytatást...

[ by: Janka ]