Valóra vált rémálom

1. fejezet - Egy kis felvezetés

Reggel a szokásos módon riadtam fel az ágyból. Megint azt álmodtam, mint 16 éve mindig. Egy dzsungelre hasonlító erdőben futok, pontosabban inkább menekülök valaki, vagy valami elől. Bár üldözőm kilétéről semmit nem tudok. De érzem, ahogy a rémület a csontomig hatol, és nem állhatok meg. Nagyon valóságos az álom, és mindig ugyanúgy végződik. Megbotlok egy göcsörtös faágban és felsikoltok. Ekkor az üldözőm utolér, és én felé emelem tekintetemet. De csak egy sötét árnyékot látok és furcsa morajt hallok. Ekkor felébredek.

Már lassan azon gondolkodom, hogy pszichológushoz kellene, forduljak ezzel az álommal, hátha elejét lehet venni az ismétlődő folytatásnak. Azért nem tettem még meg, mert nem hinném, hogy lelki oka van. Bár nincsenek testvéreim, házi kedvencem, vagy közeli barátaim, elégedett vagyok az életemmel.
Azért, néha, néha elmerengek azon, hogy jól jönne némi kaland és változatosság az életembe, ami megtöltené unalmas, szürke hétköznapjaimat.

A mai napom is szokásosan telt. Haza érve leraktam a táskámat az ajtóba, majd neki álltam összedobni egy kis harapnivalót. A szüleim későn szoktak hazaérni, mivel sokáig dolgoznak. De mindig együtt vacsorázunk. Én általában a suliban írom meg a házimat, így itthon már teljesen átadhatom magamat a pihenésnek, vagy másik nagy szenvedélyemnek, az olvasásnak. A kedvenc helyem erre az elfoglaltságra, a szobámban lévő széles belső ablakpárkány, melyet díszpárnák tesznek otthonosabbá. - Na, igen, nagy előnye annak, hogy egyke vagyok, hogy van egy hatalmas szobám, saját kis külön fürdőhelyiséggel. - Leültem az ablakhoz kényelmesen nekidőlve a párnáknak, kedvenc könyvemmel, Pán Péterrel a kezemben. - Nem is tudom, hanyaggyára olvasom újra, a már így is rongyosra olvasott első, kedvenc könyvemet. Úgy érzem, nem véletlen, hogy a szüleim Wendynek neveztek el. - Ezen elmélkedve fürkésztem az eget, majd belekezdtem a szellemi táplálkozásba, az olvasásba. Már lassacskán a könyv végére értem, mikor telefonom rezgése kiszakított a kis világomból. A szüleimtől érkezett SMS, hogy ma nyugodtan vacsorázzak egyedül, nem fognak haza jönni.
Néha-néha előfordul az ilyesmi. A munkahelyük több órányira van innen, ezért, ha túlórázniuk kell, gyakran megszállnak inkább egy közeli kis motelben.
Sóhajtva csuktam be a kis olvasmányomat, majd nekiálltam a vacsorakészítésnek. Későre járt már, mire elmosogattam, de úgy éreztem, nem jön álom a szememre. Késztetést éreztem, hogy megnézzem a 2003as Pán Péter filmet, így hát el is kezdtem nézni, mert miért is ne? A vége felé, már nagyon elálmosodtam, de nem szerettem volna félbehagyni. Kinyitottam az ablakot, hogy bejöjjön egy kis friss levegő, és ébren tartson. Az ablakban ülve folytattam a filmet. Nem is tudom, hogy az álmosodásom, vagy lelkességem volt-e az oka, de Csingiling halálánál magam is kimondtam, hogy:

- Hiszek.

Nyilván valóan a tündérekben, de ezt már nem tettem hozzá. Az ablakból egyszer csak hűvösebb szellő söpört végig a szobámon. Felkeltem, letettem a laptopot az ölemből, hogy becsukjam az ablakot. De, amit ekkor véltem felfedezni, a miatt kénytelen voltam megdörzsölni álmos szemeimet, ugyanis nem hittem nekik.

Egy árnyalak repült az ablakomba. Éreztem, hogy egyenesen engem néz. Ám, amikor megdörzsöltem szemeimet... Akkor sem tűnt el! Így is biztosra vettem, hogy a képzeletem játszik velem. Az árnyék kinyújtotta felém füstös, sötét kezét, mintha azt akarná, hogy fogjam meg. Tétovázva álltam a nyitott ablaknál, szemben a végzetemmel. - Persze, ezt akkor még nem tudtam. - Újabb hűvös szellő fújta át a szobámat, velem együtt. Vonzódást kezdtem érezni, hogy megfogjam a felém nyúló árnykezet. Lassan helyeztem enyémet az övébe. Éreztem és láttam is, hogy megfogta.