Valóra vált rémálom

44. fejezet - Édes élet

Másnap szintén, szinte elrepült az a néhány megtartott tanóra. Előre figyelmeztettem Pétert, hogy szóltam rólunk a szüleimnek. Ő ezt egy elégedett vigyorral vette tudomásul, mintha csak szabad kezet kapott volna. El is indultunk együtt hozzám. Persze az előszobáig se bírtuk ki, hogy ne csipkelődjünk.

- Furcsa úgy átlépni a küszöbötöket, hogy te magad invitálsz be.

- Vigyázz, mert a végén még hazaküldelek.

- Én azt nem hinném.

- Na és miért nem?

- Mert szükséged van a segítségemre.

- Vagy inkább neked az energiámra.

Erre már nem felelt semmit és én úgy éreztem, győztem. Eközben levettük a cipőinket, és elkezdtem előpakolni a szükséges felszerelést a konyhában. Nekiálltunk az elkészítésnek. Meglepetésemre jól éreztem magam mellette. A vidám zene kellemes hangulatot adott a közös munkának. ((A zenét fent találod.)) Az első adagok már be is kerültek a sütőbe. Szépen is ment minden, egész addig, amíg összeöntöttük a cukorhab hozzávalóit a kis keverőtálba. Utána Pánnak az a "fantasztikus" ötlete támadt, hogy bekapcsolt állapotban tegye a habverőt a tálba. Mondanom sem kell, minden tiszta hab lett. Kezdve persze velem. Tátott szájjal fordultam meglepettségemben a fiú felé. Ám ez a meglepettség hamar nevetésbe fordult a vidám hangulat álltal. Amint ránézett a döbbent, kissé talán kiakadt, de mégis mosolygós arcomra, kitört belőle a nevetés. És innentől kezdve nem tudtam haragudni rá. Én is elnevettem magam. Persze morcos voltam, és ez mindenképp bosszúért kiáltott! Felsöpörtem az ujjaimmal egy nagyobb kupac habot a pultról is megdobtam vele a fiút. Természetesen ő sem hagyta ezt annyiban. Olyanok voltunk, mint két kuncogó kisgyerek, akik kajacsatát vívtak. Végül a végeláthatatlan nevetés okozta hasgörcs vetett véget a csatának. Egyszerre adtunk fegyverszünetet egymásnak. Hátra dőltem a pultnak és próbáltam abbahagyni a nevetést, hogy visszanyerjem eredeti légzésemet, ami lassacskán sikeredett is. Közben Péter elém lépett. Felnéztem rá. Kis ideig fürkészett engem, majd letörölt egy kis habot az arcomról hüvelykujjával, majd lenyalta róla. Meglepődtem és kicsit zavarba is hozott cselekedetével.

- Hm. - Csillogó szemekkel nézett rám vissza. - Édes vagy.

- Maximum a cukorhab. Nemhiszem, hogy én az lennék nélküle.

- Szerintem derítsük ki.

Magabiztosan lépett közvetlenül elém. Két kezét megtámasztotta csípőm mellett a konyhapulton, ezzel teljesen elzárva minden menekülési lehetőségtől. Fűszeres erdő illata felerősödött, ahogy közelebb hajolt felsőtestével.

- Mire készülsz?

- A nyakad is habos lett.

Erre már nem volt időm reagálni, mivel nyakamhoz hajolt, ajkaival és nyelvével lesegítve onnan a cukros habot. De nem csak az édes keverményt ízlelgette. Nyelvével szinte táncot járt bőrömön. Csókjaival finoman megkínozta az érzékeny felületet, ezzel teljesen félresöpörve józan gondolataimat. A varázsa alá kerültem. Lassan feljebb vándorolt, bőrömet végig morzsoló ajkaival, hogy fülcimpámat vegye célba. A világ megszűnt létezni körülöttem. Lélegzetvételem ismét egyenletlenné vált. Akaratlanul is eszembe jutottak az emlékek, mikor Péter kikérdezett engem a tananyagból. Az érzelmi kavalkádból az zökkentett valamelyest vissza, ahogy meghallottam a fiú hangját fülemben.

- Igazam volt. Még a hangod is édes.

Hallottam, ahogy a mondat végét megnyalta száját. Búgó hangjától még jobban elöntött a forróság. Bármit is szándékozott volna tenni a továbbiakban, a bejárati ajtónál megcsörrentek a kulcsok. Pán olyan hírtelen lépett hátra tőlem, amilyen gyorsan csak tudott. Mégis éreztem rajta, hogy cseppet sem aggódik és halálosan nyugodt. Majd hátat fordított nekem, úgy téve, mintha egész eddig mosogatott volna. Így már mind a ketten háttal voltunk szüleimnek.