Valóra vált rémálom

8. fejezet - Csók

Azt hiszem, elérkezett a pillanat, amikor meg is fog csókolni.

A pillanatot hangos ajtócsapódás törte meg. Valaki berontott a könyvtárba. Hamarosan az igazgató helyettes hangos bosszankodásától zengett az egész könyvtári terem. Szavaiból kiderült, hogy a könyvtáros, vagy a helyettese engedélye nélkül nem tartózkodhat senki a teremben felügyelet nélkül. A helyettes sehol nem találta meg az ügyeletest, aki a kulcsokat adta. Nálunk pedig nem lehetnének a kulcsok, mivel csak a könyvtáros, vagy helyettese bízhatná ránk őket. Ezeket mind magába foglalja a házirend is. Azt is megtudtuk, hogy az igazgatóságnak 10 percen belül lesz egy fél órás gyűlése itt a könyvtárban. – Ez így nem lesz jó. A helyettesnek aztán magyarázkodhatnánk. Semmilyen kifogást nem fogad el a házirend megsértésére. – Bosszúsan kimondta, hogy, akkor magának kell megkeresnie minket. Hallottuk, ahogy léptei megindulnak a könyvespolcok között. A lépés hangok irányába fordultam, mikor egyszer csak egy kezet éreztem meg a számon. Pán rászorította tenyerét az ajkaimra, körülfonta derekamat és lerántott az asztal alá. Majd beljebb húzott a széles asztalsor alatt, hogy ne látszódjunk ki. Ajkaim és bőröm teljességgel bizseregtek a fiú érintésétől. Derekam egy kis felületén is melegséges borzongás járt át, ahogy a fiú karja súrolta bőrömet. - Biztos akkor csúszhatott fel a pólóm, amikor Péter lerántott. De vajon miért mentett meg? – Legszívesebben végigfürkésztem volna arcát, hogy választ kapjak, de neki háttal tartott az ölében. Szorosan fogta le számat, hogy egy hangot se tudjak kiadni. Szokatlan módon nem érzem magam fogságban, szorosan tartó ölelő karjában. - Sokkal inkább biztonságot nyújt nekem. Mintha vigyázni akarna rám. – Hallottuk, ahogyan a helyettes sorra járja végig a sorokat. Asztalunk előtt is végigsétált. Mikor az asztalsor végére ért, Péter finoman elengedett. Mutatóujját szája elé helyezte, jelezve, hogy maradjak csendben. Némán bólintottam, majd elkezdtem követni, a négykézláb előttem mászó fiút. Abban a pillanatban, hogy az asztal külső falának takarásába kerültünk, a tanár hirtelen benézett az asztal alá. - Hatalmas szerencse, hogy nem maradtunk ott. – Pán tovább osont, lapítva, én pedig szorosan a nyomában voltam. A helyettes nekünk háttal keresett tovább, így fel tudtunk somfordálni, az egyik oldalsó, könyvtári lépcsőn. Szinte biztos voltam benne, hogy a tetején lévő ajtó zárva lesz. De Péter lazán, egy hang nélkül kinyitotta. Több se kellett, hogy gyorsan bemenjünk. Szerencsére becsuknia is olyan halkan sikerült, mint, ahogyan kinyitnia.
Hatalmas megkönnyebbült sóhaj hagyott el, ahogy biztonságba értünk. – Legalábbis… azt hiszem, biztonságba értünk. – Úgy tűnt, Pán is örült, hogy megúsztuk.

- Honnan tudtad, hogy jobb, ha az ő szabályait nem szeged meg?

- Volt szerencsém találkozni vele a beiratkozásnál. De nem az ő szabályai azok, amiket figyelembe veszek. Inkább úgy mondanám, hogy keresztülhúzta volna a számításaimat. És nem hagyom, hogy keresztbe tegyenek nekem.

- Értem. Akkor kinek a szabályait követed?

- Az enyémeket. – Komoly tekintettel nézett rám. – És, ha legközelebb nem akarsz bajba kerülni, jobb lesz, ha te is az én játékszabályaim szerint játszol.

- Igazán? – Fontam keresztbe karjaimat. Ennyit a nyugalomról. – És mik lennének azok a bizonyos szabályok?

- Igazán egyszerűek. Követned kell az utasításaimat és nem pedig figyelmen kívül hagyni őket. A múltkor alkut kötöttünk.

- Ha már itt tartunk. Úgy emlékszem, azt ígérted, nem teszed pokollá az életemet.

- Oh, ez még nagyon is távol áll a pokoltól. És azt ígértem, annyira. – Mosolya szinte ördögien elégedett volt. Majd megtett néhány lépést felém. – De, hol is tartottunk?