Valóra vált rémálom

9. fejezet - Vissza

Reggel suliba menet végig azon gondolkoztam, hogyan is magyarázhatnám ki a tanárnőmnek, a tegnapi büntetéses-könyvtáras ügyet. - Mit mondjak neki, hogy megértse, hogy letöltöttük az egy órát és ne kelljen még egyszer, de ne derüljön ki, hogy be voltunk zárva? - Már kezdtem összeszedni a gondolataimat a terembe érve, mikor megláttam, hogy Pán épp a tanárral beszél. - Ez megmagyarázza, miért nem futottam vele össze ide felé. - Lehuppantam a helyemre. Nem kellett sokáig várnom, hogy meginduljon felém.

- Mit mondtál neki?

- Az igazat.

- Az igazat? Vagyis?

- Azt, hogy a könyvtár főtermében igazgatósági megbeszélés volt. Ezért nem ott töltöttük le a büntetést.

- De hisz a könyvtárban voltunk.

Hol itt az igazság?

- De nem a fő termében.

Rám kacsintott, majd helyet foglalt az egyetlen szabad helyen előttem. - Nem hiszem el, hogy sikerült így elsikálnia a dolgot. - Az óra nyugodtan és unalmasan telt. - Nem tudom, hogy ezt annak köszönhetem-e, hogy Pán nem akart újabb galibát, vagy annak, hogy én ülök ő mögötte, de minden esetre örültem neki. Amint megszólalt a csengő, Péter hátra fordult és széles mosollyal szegte nekem mondandóját.

- Ma átmegyek hozzád korrepetálásra.

Meg se várta, hogy bármit is reagálni tudjak. Egyből felállt és kisodródott a diáksereggel az ajtón. Magam is követtem a tömeget a következő óránkra. Pánt teljesen szem elől tévesztettem. A következő órákra már be sem jött. Teljesen felszívódott. - Vajon hová tűnhetett? Mi dolga akadt? Köze lehet ahhoz, hogy tegnap mindenképp a szigetre kellett mennie? És várjunk... Miért gondolkozom én ezen a helyett, hogy kiélvezném a nyugalmat? - Bármennyire is jól esett ez a kis szabad idő, be kellett vallanom magamnak, hogy a napom Pán nélkül sokkal unalmasabb volt. Mégis vidáman indultam haza, mivel szokásomhoz híven, bent már megcsináltam az összes házimat. Ledobtam a táskám az ajtó mellé és nekiálltam összeütni az ebédemet. Kipihentnek éreztem magamat a monoton nap ellenére és egy pörgős zene mellett kezdtem meg a mosogatást. Mire mindennel végeztem és ledőlni készültem a kanapéra, megszólalt a csengő. - Ez különös. Apuék nem szoktak csengetni. Ráadásul még korán van. - De, ahogy nyitni kezdtem az ajtót, beugrott, milyen mondattal is búcsúzott ma el Pán tőlem. Tágas mosollyal dőlt neki az ajtófélfának. Csodák csodájára a szüleim épp ekkor parkoltak le a ház elé, így nem maradt más választásom, mint beengedni Pánt. Szüleim nagyon örültek az érkezésének. Legalábbis, édesanyám teljesen el volt ragadtatva. Apa pedig "végre" megismerhette őt. Kezet rázva mutatkoztak be egymásnak.

- És ezúttal minek köszönhetjük a szerencsét, hogy meglátogattál minket?

Kérdezte tőle nagy mosollyal anyukám. - Szerintem inkább balszerencse anya. - Pán persze készséggel felelt is a kérdésére.

- Kiosztottak egymás mellé tanulótársaknak. Nekem tulajdonképpen már nincs miben fejlődnöm. Nagyon könnyen tanulok és hamar felzárkóztam. - Jelentette ki nagy büszkén, elméjét pallérozva, majd folytatta. - De a lányuknak nagy szüksége van a segítségemre. A tanárai szerint jobban is mehetne neki a kémia. Igaz Wendy?

Fogsoros vigyorral nézett rám. Éreztette, hogy bele kell, menjek a pimasz játékába, ha nem akarok rosszat a családomnak, vagy magamnak. Ezért egy néma, gúnyos mosollyal díjaztam hazugságát.

- Két nap alatt sikerült is felzárkóznod? Nagyon jó tanárnő lehet a mi Wendynk.

Apa védelmezően és büszkén tette a kezét a vállamra, kihúzva magát.