Valóra vált rémálom

6. fejezet - Hogy jutottál be?!

Jól fog esni egy kis idő egyedül, hogy feldolgozzam a történteket.

Táskámat a szokásos módon helyeztem a földre az ajtónk mellé. - Anyuék még nincsenek itthon, de nem is csodálkozom. Elvégre szabad napjuk van. Furcsa szokásuk, hogy az ilyen napokon szeretik letudni a nagybevásárlásokat is. - Ledőltem a kanapéra és az eddigi eseményeket kezdtem tudatosítani magamban. Bele tellett egy kis időbe, hogy megemésszem a dolgokat, majd azon kezdtem el gondolkodni, hogyan kerülhetném el Pán Pétert a továbbiakban. - A legcélszerűbb az lenne, ha elköltöznénk. Hiszen a suliban nehéz lenne mellőznöm őt. Pláne, hogy osztálytársak vagyunk és még tanulótársaknak is összerendeltek minket. Viszont azt nehéz lenne beadnom a szüleimnek, hogy miért is szeretnék hírtelen elköltözni, mikor már olyan jól beilleszkedtünk. Még szerencse, hogy itthon van egy kis nyugalmam és nem mondtam el Péternek, hol lakom, a közös tanulás ürügyén. - Hosszas töprengésem ellenére sem sikerült épkézláb megoldást kiötlenem. Közben szüleim is hazaértek a bevásárlásból, így még a közös ebéd is belefér az időbe. Együtt kezdtük elkészíteni mind a hárman a kis lakománkat. Ilyenkor mindig felszabadultnak és boldognak érzem magamat velük. Nagyon pozitív emberek. De, mivel, hogy tudósok, így nehéz lenne nekik Pán Péterről beszélni. Ezért, a mi volt a suliban sablonkérdésre szánt válaszomból, ki kellett hagynom Pánt, mint kellemetlen részletet. Azt persze azért tudomásukra hoztam, hogy lett egy új osztálytársunk, aki mellé mindjárt ki is jelöltek tanuló segítőnek.

- Ez a mi kislányunk! Ezt tőlem örökölted!

Mondta apukám büszke mosollyal, mikor már az asztalnál ültünk, ebédünk fogyasztva.

- Nem inkább tőlünk, szívem?

Kacsintott rá anya csalafinta mosollyal. Mindig megmosolygom, amikor egymással incselkednek, akár a kamaszok. Persze azt azért tudni kell, hogy rend szerint mindig anyáé az utolsó szó.

- Persze, persze tőlünk! A lényeg, hogy rendkívül büszkék vagyunk rád!

Az étkezés további részében, szintén sokat nevettünk. - Anyuék a sztereotípiák ellenére nagyon jó humorérzékkel rendelkeznek és képesek elengedni magukat. Oké, lehet, hogy ez ritkábban fordul elő, mivel imádják a munkájukat és gyakran érezni lehet, hogy leginkább annak élnek. - Már a mosogatásnál tartottunk anyuval, amikor valaki csengetett.

- Kinyitom! - Vettem le a gumikesztyűt és már szaladtam is az ajtó elé, hogy kinyissam. - Igen?

Kérdeztem az ajtó nyitása közben, de amint megláttam, ki is áll az ajtóban, teljességgel lefagytam. Pán Péter laza mozdulattal támaszkodott neki, az ajtófélfánknak, fölényes mosolyával és birtokló tekintetével.

- Jöttem, hogy megkezdjük a közös tanulást. Azt ígérted, segítesz felzárkózni. Nem csípem, ha valaki nem állja a szavát.

Keresztbefont karokkal figyelt engem, mint, aki épp mattot adott a sakkban.

- Honnan tudtad, hol lakom?!

Igyekeztem suttogni, hogy elküldhessem Pétert, még mielőtt anyuék megtudják, ki is áll a kapunkban.

- Kicsim, ki csengetett?

Érkezett a kérdés, anyától, aki éppenséggel felénk közeledett. Már felelni is készültem, hogy senki anya, rossz helyre csengettek és ki akartam lökdösni Pánt, de ő megelőzött és belépett mellettem a lakásunkba.

- A nevem Péter. Én vagyok Wendy új osztálytársa. És most már a tanulótársa is.

- Áh, igen! Már mesélt rólad. - Mosolygott rá kedvesen anyukám. - Gyere csak beljebb! Mi nem is zavarunk! - Jelentette ki, mielőtt felém fordult. - Wendy, legközelebb ne várakoztasd ilyen sokáig az ajtóban a vendégünket Modortalanság.