Valóra vált rémálom

31. fejezet - Igazolás

Reggel az ébresztőórám pittyegésére keltem. Mi másra? Az utolsó emlékem az éjszakáról, az az, hogy Pán haza hozott és beszélgettünk. Nem sokkal az után nyomhatott el engem az álom. – Most örülök, hogy a szüleim este nem jöttek haza. Nehéz lett volna kimagyarázni, miért értem haza olyan későn és, hogy kerültem Péterrel a szobámba, miközben a bejárati ajtó végig zárva volt. – Semmi kedvem nem volt kikelni az ágyból, de a muszáj nagy úr. - Ráadásul valahogy igazolást is kell szereznem mára. A szüleimet nem kérhetem meg. És, habár a lógáshoz elég bátor voltam, az okirat hamisításhoz már nincs elég merszem. Péter persze könnyen kimagyarázza majd magát, az igazgatóság így is úgy tudja, hogy haldoklik. De én mihez fogok kezdeni? Elmehetnék a gyengélkedőre, de az lenne az első kérdés, miért nem mentem tegnap orvoshoz? És így a szüleim is megtudnák, hogy lógtam, de ezt nem szeretném. Eltitkolni könnyebb lesz, mert nem lesz kitől halljanak róla. Hacsak Pán nem lesz olyan hangulatában, hogy elárulja nekik. De azért bízom benne, hogy erre nem kerül sor. – Kattogó aggyal készülődtem az induláshoz és sétáltam be a suliba.

Igazából nem tudtam mire számítok, de Péter nem kísért el az úton. – Tulajdonképpen az sem lepne meg, ha a mai napot is kihagyná. – Ezen gondolatok közepette léptem be a terembe. És úgy látszódik, helyes volt a feltételezésem, ugyanis Pán nem volt itt. Helyet foglaltam. A csengő a szokásos módon jelezte a tanóra kezdetét. Percek teltek el, de a tanárunk nem volt sehol. Tanácstalanul ültünk, persze nem sokáig, hisz mindenki beszélgetésbe kezdett a baráti társaságával. Nagyjából az óra negyede is eltelhetett már, mikor belépett a terembe egy számunkra ismeretlen személy. Egy helyettes tanár volt az, de nem minket jött tanítani. Csak közölte, hogy ez az óránk lyukas, így azt kezdhetünk vele, amit csak akarunk, feltéve, hogy csendben tesszük azt és nem hagyjuk el az épületet. Nem volt senki, akit felügyeletünkre tudtak volna küldeni. – Hát akkor már kihasználom a lehetőségemet. – Gondolkoztam, hogyan is igazolhatnám az előző ellógott napomat. Jobb ötlet hiányában az iskolaorvosra esett a választásom. Mivel a helyettes azt mondta, hogy az épületet ne hagyjuk el, így a teremből nyugodt szívvel sétáltam ki. – Még nem tudom, hogy fogom rávenni, hogy igazolja nekem a tegnapot, de talán talál agyrázkódásra utaló jeleket, ha beszélek neki a fejfájásomról. Ezzel végül is nem hazudnék. – Kopogtattam az ajtón. Nem érkezett válasz, de én azért benyitottam.
Meglepetésemre nem más ült az egyik ágyon, mint maga Pán Péter. A fiú azonnal rám emelte tekintetét, mihelyt beléptem az ajtón. Úgy láttam, őt is meglepte jelenlétem, de én kérdeztem gyorsabban.

- Hát te?

- Neked is üdv Wendy. – Ajkain egy pimasz mosoly játszott. – Jöttem a szokásos igazolásomért, amit a lógásaimra kapok. A doki most ment el pár perce, hogy intézze a papírokat.

- Értem. – Leültem mellé az ágyra. – Hogy sikerült nála elérned, hogy minden alkalommal csak úgy igazolást adjon?

- Tudod, elég meggyőző tudok lenni. – Játékos mosollyal nézett a szemeimbe. – Az igazgatóságnak hála, ő is tudja, hogy haldoklom. – Kezét drámaian a szívére helyezte. Még hangsúlyával is rájátszott a helyzetre. Én csak megforgattam a szemeimet a színjátékra. – Így nekem már csak kérnem kell és kapok. Elég annyit mondanom, hogy nem éreztem jól magam a betegségem miatt.

- Esélytelen, hogy nekem is szerezni tudj egyet igaz?

- Az attól függ, mit kapok cserébe.

Gyermeki huncutság csillogott szemeiben, mely tökéletesen illett játékos mosolya mellé. Persze, hiába ez az ártatlan tekintet, jól tudtam már, hogy Pán Péternél semmi nincs ingyen.

- Mit akarsz?

Mosolya komiszan szélesedett ki, mint, aki csak erre a kérdésre várt.

- Egy éjszakát nálad. – Szája szélét oldalra húzta. Tekintetében baljós fények csillantak, szándékosan kétértelmű hanglejtéssel. De, hamar visszatért a komoly, mégis szórakozott énjéhez. – Érd el, hogy ma nálatok aludjak.