Valóra vált rémálom

18. fejezet - Buli

Ügyet sem vetve Péter fenyegető tanácsára, én mégis elhatároztam, hogy beszélni fogok az édesanyámmal. - Nekem ő csak ne mondja meg, miről beszélhetek a szüleimmel, és miről nem. - Apukám kimerültnek látszott, még így is, hogy ma hamarabb végeztek. - Olykor úgy érzem, túl sokat dolgoznak. - De nem is bántam most ezt, elvégre úgy is anyukámmal kívántam beszélni. A kanapén ülve olvasgatott, mikor leültem mellé.

- Anya, beszélhetnénk?

- Persze Wendy.

Azonnal letette a könyvet és rám fordította minden figyelmét.

- A buliról lenne szó. Én tényleg nem szeretnék menni rá. Tavaly is jól meg voltam itthon. És többször volt már, hogy nem voltatok itt. Nagy vagyok már. Elboldogulok egyedül is.

- Tavaly annyira menni akartál. Én megértem, hogy nem szeretnél gondot okozni annak a kedves fiúnak. Hisz mindig ilyen voltál. De, ha gondot jelentenél neki, nem ajánlotta volna fel.

Az viszont nekem jelent gondot, hogy felajánlotta.

- Nem erről van szó anya. Hidd el. Érdekelne a buli. De azért annyira nem, hogy elmenjek rá vele. - Apukám szerencsére épp ekkor lépett ki a szobájából. - Apa! Te mit gondolsz arról, hogy Péterrel menjek el az osztálytársam bulijára?

Kérlek, tiltsd meg.

- Péterrel? Szó sem lehet róla!

Ez az!

- Na de drágám! Wendy nagylány már. Kezd felnőni. Nem tilthatjuk el őt a szocializálódástól. Szüksége van rá, hogy a barátaival is legyen és kikapcsolódjon.

- Hisz tavaly még te is ellene voltál.

- Mert épphogy akkor költöztünk még csak ide. Alig ismerkedett meg velük, és mi sem ismertük őket. Most viszont tudjuk, mire számítsunk és Wendy nem lenne egyedül. Nem kedveled annyira Pétert. De olyan rendes tőle, hogy felajánlotta a segítségét. Ráadásul nem csak ebben segít a lányunknak.

Nem. Abban is segít, hogy elveszítsem az idegszálaimat. 

Szüleim nem hagytak szóhoz jutni, így jobbnak láttam, ha kimegyek a konyhába egy pohár vízért, amíg beszélgetnek. Mikor visszatértem, már abba is hagyták. Anyukám a szobájukba ment olvasni a könyvét, apa pedig odalépett hozzám.

- Anyukádnak igaza van. Nem tarthatlak itthon bezárva. De annak nem igazán örülök, hogy pont azzal a fiúval mész.

- Hát tudod apa. Nekem sincsen ínyemre.

- Nincs?

- Nem. Mondjuk úgy, hogy nagyon fárasztó tud lenni időnként.

- Most megkönnyebbültem.

- Igen?

- Ha nem akarsz vele menni, de mégis ő kísér el, akkor nem lehet baj.

- Tessék?!

- Tudom, hogy nem hagynád magad egy olyan fiúnak, akit nem kedvelsz. - Apukám örömében homlokon csókolt engem. - Úgy örülök neked kicsim.

Azzal besétált anya után. Döbbenten álltam a nappali kellős közepén. - Nem hiszem el. Mindenki megbolondult Pán közelétől? - Sóhajtottam egyet, majd én is a szobám felé vettem az irányt. - Hát, akkor azt hiszem, ez azt jelenti, kénytelen leszek elmenni abba a buliba.

A péntek hamar elérkezett. Pánt a napokban nem is lehetett látni. Megint lógott. - Előbb utóbb ki fogja magát rúgatni ezzel. - Úgy döntöttem, így sem megyek el a szülinapra. A saját lakásomból csak nem fog kirángatni. - Ekkor kopogtattak az ajtón. Anyukám gyorsabb volt és pár másodperc múlva már szavait is hallhattam.