The Band (JK f.f.) - Befejezett

38. rész

NaRa szemszöge

Minden olyan csendes és feketén nyomasztó. Sehol egy halovány fény, se egy nyugtató hang, minden néma. A mélység húz lefelé és érzem, hogy nem tudok menekülni előle. Hiába nyújtom ki a kezem nem kapja el senki, hogy visszahúzzon csak zuhanok, zuhanok le a mélybe és ki tudja mikor érek földet. Minden napom ilyen. Látom ahogy az emberek váltsák egymást a szobában, hallom ahogy beszélnek hozzám de egyszerűen nem bírok válaszolni. Egy hang sem jön ki a torkomon. Mégis mit mondhatnék? Nincs semmi amivel ez a helyzet jobb lenne, akkor meg mi értelme?

....

Sötét van már mire újra egy ismerős hangot hallok, Jungkook az. Mindennap itt van velem, el sem mozdul mellőlem. Előbb utóbb ebből nagy baja lesz. Suliba sem megy be, a próbákat is kihagyja és semmilyen fontos eseményre nem megy, és mind miattam. Meg sem érdemlem őt!
Hallom ahogy beszél hozzám, érzem ahogy fogja a kezem de a bánat annyira elnyomja minden egyéb érzésemet, hogy nem tudok még ránézni sem.

Arra leszek figyelmes mikor azt mondja, szeret. Fura, de eddig még nem is mondtuk ki nyíltan. Miért is nem? Igazából nem tudom. Valamiért a balesetről kezd el mesélni. És a rémképek újra a szemem előtt lejátszódnak. Borzasztó volt!

- Már nem élt... Annyira borzasztó volt! Sajnálom NaRa!

Hangja kínzó volt, olyan rossz volt őt így hallani.

- Annyira sajnálom, hogy nem tudtam őt megmenteni!

Éreztem ahogy sós cseppjei a kezemre hullanak. Talán nem én vagyok az egyetlen akit gyötör a bűntudat? De ő miért sír? Hisz nem tehet semmiről.

- Ne haragudj rám! Az én bénaságom a hugod életébe került. Nem érdemlem meg, hogy a párod legyek! Jobbat érdemelsz nálam! Nagyon sajnálom!

Kezei hirtelen elengedték az enyémet és hirtelen elrohanása szelet okozott a kórteremben. "Az én hibám volt." Folyton ez az egy mondat ami újra és újra lejátszódik fejemben. Ő is magát hibáztatja, akárcsak én. De mért teszi ezt? Miért teszi ezt magával? Hisz nem tehet róla. Nem ő volt aki elrabolt minket, nem ő száguldozott egy sportkocsival és nem ő akart a halálba vinni minket. Akkor miért hiszi azt, hogy ez az ő hibája?
Nem! Ő nem mehet ebbe tönkre, azt nem engedem! Erőt kell gyűjtenem, nem hagyhatom, hogy miattam süllyedjen ki tudja mekkora mélységekbe. Mindenem fáj, de a lelkem a legjobban, gyötör a bűntudat. A nővérhívóért nyúlok és megnyomom a kis piros színű gombot. Szinte azonnal ott termett két halványkék ruhás nővér és egy fehér köpenyes orvos. Kérdezgettek miért nyomtam meg de semmi mást nem tudtam kinyögni csak azt, hogy Jungkook. Mondjuk abban sem voltam biztos, hogy hangosan kimondtam-e mert nem hallottam a saját hangom. Olyan távoli volt minden. Láttam ahogy az orvos szája mozog de nem hallottam a hangját. Tompa zúgás jött innen-onnan de semmi. Éreztem ahogy megfojt a zárt tér és nem kapok levegőt. Hamar elsötétült minden.

Arra ébredtem, hogy a nap erősen a szemembe tűz. Hát reggel lenne? Már is? Biztos egy újabb roham volt. Már-már kezdek hozzászokni. Pislogok párat és magam mellett megláttam őt, haja kissé kócos és ahogy rám ragyogtatja azt a két fekete szempárt... Mit sem veszítettek bűvükből.

- Szia! Hát felkeltél?

Hangja lágy volt, kedves. Nem olyan kétségbeesett mint legutóbb.

- Hát itt vagy?

Szólalok meg halkan, szinte alig hallhatóan. El sem hiszem, hogy végre hallom a saját hangom.