Csak az marad utánam...

8.Fejezet

Giorgio szemszög

Reggel ébresztõm zajára ébredek. A szemem ki pattan még lustálkodásra sincs kedvem. Ma temetik Oliviát. Zsombor szülei véglegesen úgy döntöttek hogy Magyarországon temetik mert végülis a szülõföldje. A reggelem egy frissítõ zuhannyal kezdem, majd egy csésze frissen főtt kávéval és egy szál cigi társaságával ki ülök az erkélyre. Fel kell lelkileg készítenem magam, nem a temetésre mert egyszer sem találkoztam Oliviával, hanem Zsomborra. Nem tudom mennyire fogja bírni. Eddig úgy látszik jól bírja, már mint nem olyan mintha depresszióba esett volna vagy ilyesmi. Ő inkább tereli a témát ha róla van szó vagy inkább a gondolatait próbálja tereli és lekötni magát. Nem mondom hogy nem sírt egyszer se és zokon se veszi, de nem mutatja ki az érzéseit.

Kávém utolsó kortyát elfogyasztva, cigimet elnyomva indulok be lakásomba. A szekrényem előtt álldogálva nézegetem ruha választékomat, majd meg akad a szemem a keresett ruhadarabomon. A fekete öltönyöm. Nem szeretem, nagyon ritkán hordom, vagy esküvőkön vagy temetéseken viselem.

Fehér ingemet be gombolva, magamra öltve öltönyöm álldogálok a tükör előtt.
-Valami hiányzik.-állapítom meg majd fiókos szekrényemhez veszem az irányt és legfelső fiókjából ki kotorok egy nyakkendőt.
-Így már sokkal jobb-nézegetem magam elégedett külsőmmel. Az időjárás miatt fekete Dr Martens bakancsomat veszem fel, majd órámra rápillantva fújok egy-kettőt parfümömből magamra hogy ne csak a cigaretta füst áradjon belőlem. 9:45. Tökéletes idõ az indulásra.  Utoljára bele pillantok a tükörbe majd el hagyom a lakásom. 10 perc alatt oda is érek Zsomához. Fel is csöngetek amire nem válaszol mer nagy valószínűleg már úton van lefele.

A lépcsőház ajtajában ácsorogtam zsebre dugott kézzel a cipőmmel egy-egy kavicsot rugdosva. Bambulásomból ajtó csapódás zökkentett ki.

-Szia...-lépett ki Zsoma.
-Szia.-ölelem magamhoz.
-Jól nézel ki, mondjuk mindig.-nyomok egy puszit a hajába.
-Te is.-fúrja fejét a nyakamba.
-Figyelj, hamar túl leszünk rajta, tudom nehéz de te erős vagy és meg tudod csinálni.-tolom el annyira magamtól hogy a szemeibe tudjak nézni. Válaszul bólint egyet, majd beülünk a kocsiba. Hamar oda értünk a helyszínre bár utunk elég csendesen telt, meg értem miért.
Zsombor szüleinél gyülekeztünk. Láttam rajta hogy feszeng, így kezemet felényújtva ùjjainkat össze fonva léptünk be az ajtón.

-De jó kis fiam hogy eljöttél, azt hittem el se jössz...-puszilgatja végig édesanyja Zsombort.
-De úgy látom nem egyedül vagy...-pillant felém Zsoma anyukája, addigra Zsoma apja is ide ért.
-Apa, Anya, õ itt Giorgio, a párom.-szólal meg Zsombor mire én le dermedek Zsoma szavai hallatán, de nem egyedül vagyok ezzel, mert Zsoma szülei is le dermednek.
-Örvendek, Fekete Giorgio.-fogok kezet a szülõkkel. Viszonylag jól fogadták, persze az elején meg lepõdtek, mint ahogy én is de aztán egyre jobban örültek nekünk. Nem hittem volna hogy itt és most Zsombor be mutat a szüleinek.
-És hogyan jött ez Giorgio név?-néz rám Zsomi anyja.
-Édesanyám Olasz, édesapám pedig magyar.-mondom el szokásos monológom amit oly sokszor kell el mondanom az embereknek.
-Ó értem, és voltál már Olaszországba?
-Igen, 2007-ig ott éltünk, és mai napig rendszeresen járunk ki Olaszba a nagyszüleimhez.-válaszolok röviden.
Pár kérdés után át vonult a rokonság a templomba ahol hamar le is zajlott a szertartás majd következő megállónk a temető volt.
Körübelül 50 ember állhatta körül a frissen ásott sírt, ami arra várt hogy be nyelhesse Olivia holttestét. A papp megint elszavalt 3-4 mondatot amin a nép már az első mondattól fogva zokogot. Oldalra néztem a mellettem álló Zsomborra aki csak meredten bambult maga elé.
-Szeretné anyuka ha fel nyítnánk a koporsót?-fordult a papp Zsombor édesanyja felé.
-Igen. Szeretném utoljára látni, az én édes kicsi lányom. Ennek örültem a legjobban, reflexből Bombiba karoltam, mert tudtam hogy nem fogja bírni.
-Nem muszály oda nézned.-fordulok felé mielőtt fel nyitnák a koporsót.Mire válaszul csak meg rázza fejét.
A látvány miatt keletkezett hányingerem vissza folytom mert Zsoma fontosabb ennél.
-Zsoma, jól vagy? úristen!-esik össze a kezembe. Göndör hajtincseit ki söpröm sápadt arcából, majd pofozgatni kezdem.
-Zsoma, kelj fel!-húzom arrébb egy pár méterrel a tömegtől hogy ne a család előtt csináljuk. Ölembe húzom, majd egy kis vizet fröcskölök az arcába mire hál istennek fel ébred.
-Hál istennek, semmi baj, semmi baj.-zárom karjaim közé.
-Láttam őt, láttam.-motyog valami ilyesmit, de nem érteni a lihegésétől.
-Shh, semmi baj, nem történt semmi, elájúltál. Itt maradunk, inenn nézzük tovább. -ölelem szorosan magamhoz a még mindig ölembe fekvő lihegő Zsomát.
-Tessék, igyál-engedem el őt hogy fel ülhessen.
-Haza szeretnék menni, haza hozzád.-fordul felém.
-Rendben, akkor haza megyünk.-nézek vissza a tömegre ahol édesanyja néz hátra aggódva, mire én csak bólintok jelezve neki hogy minden rendben van és vigyázok rá. Óvatosan kibújva Zsoma alól fel segítem és át karolva őt a kocsimhoz indulunk. Be ülünk a kocsiba, de nem indulunk rögtön.
-Gio én láttam őt és beszéltem is vele.-néz rám még mindig falfehéren.
-Ezt hogy érted? Mindegy otthon meg beszéljük-fordulok felé értetlenűl.
Fél úton Zsoma az ablaknak dőlve bealudt. Mikor meg érkezdtünk szívem nem volt felébreszteni, de muszály voltam.
-Megérkezdtünk-simítom meg az arcát, majd kiszálok a kocsiból és megkerülve a kocsit ki segítem Zsomát.
Szép lassan fel érve a lépcsőn elő kaparászva a kulcsom be nyitok, mind végig balkarommal Zsomát tartva.
-Baszki nagyon kába vagy meg tudsz így állni? Kapaszkodj meg addig.-állítom mellé a cipős szekrényhez hogy ne essen össze. Gyorsan cipőmet és kabátomat le dobva rögtön karjaimba veszem Bombit.
-Semmi baj, rendbe jössz.-nyomok egy gyors csókot az ajkaira. Majd vetkeztetni kezdem.
-Gyere,-karolom át újra majd be viszem a szobába. Leültetem az ágyra majd szép lassan kigombolni kezdem ingjét. Egy pólómat elő kapva ráadom majd cipőjét is lehúzva le fektetem az ágyra.
-Nem fogsz így fázni?-kérdezem tőle miközben gyorsan én is átöltözök hogy mégse öltönybe legyek itthon.
-Nem, nem fogok.-nyöszörög valami ilyesmit.
-Rendben, van valamire szükséged?-nézek felé a konyha felé indulva.
-Igen, rád.-fordulok vissza válaszára látva hogy enyhe kaján mosoly telepedett már a göndör arcára. Majd mellé bújok és szorosan hátulról magamhoz húzom.
-Egyébként már sokkal jobban vagyok csak tetszett ahogy levetkeztetsz.-fordul felém enyhe huncut vigyorral az arcán.
-Nehéz eset vagy Bóna Zsombor.-sóhajtok egyet majd ajkaimat szenvedélyesen az övére nyomom.

Meg is érkeztem a kövivel! Igaz elég sokat késtem de egy, ötletem se kedvem se volt és nem akartam erőltetni, kettő, egyszerűen nem tudtam hogyan is kezdjek bele egy temetés leírásához mert szerencsére nem volt még alkalmam meg tapasztalni hogy hogyan is néz ki egy temetés, szóval bocsánatot is kérek ha valamit nem úgy írtam le mint ahogy a való életbe van. De minden esetre remélem mindenkinek tetszett és köszönöm az 1k nézettséget elképesztőek vagytok!
További szép estét/napot/délutánt!<3