Csak az marad utánam...

17. Fejezet

*Barnabás szemszög*

-Nem a te hibád Zsoma! Nem a te hibád!-szorítom magamhoz remegõ testét zokogva.

-Mondd hogy csak egy rossz álom! Mondd hogy csak...-szorít magához erõsebben.

A kibaszott būntudat. Baszki Barnabás hogy lehettél ekkora balfasz?!
Kellett neked túl reagálni ezt az egészet!
De már nem tehetsz ellene semmit. El ment, nem vonhatod vissza amit mondtál.

A földön félig fekve szorítom  a szemem. Péter a kanapén fekszik, fejemet remegõ karjára hajtom. Attila nem tudja le tenni azt a kibaszott cigarettát.

-Az nem lehet! Nem teheti ezt velem!-rezzenek össze Zsoma zokogó hangja hallatára. Nem bírom tovább. Lágy puszit adva Péter kézfejére ki osonok Atihoz.

-Ugye tudod hogy elég káros egyszerre ennyit el szívni?-nyújtom felé kezem egy szál cigit kérlelve.
-Nincs más megoldás...-szívja mélyen be szipogva a mérgezõ füstöt.

Nem szólunk egymáshoz, csak állunk és bámúljuk a szürke Budapest táját. Az arcomon akaratlanul is de le gördül egy könnycsepp.

-Bárcsak vissza csinálhatnám...-török ki zokogásba.
-Én nem gondoltam bele hogy az lesz az utolsó szavam hozzá...-dõlök Attila melkasára zokogva.
-Tudom, nehéz, nekem is hiányzik kurvára.-szorít magához erõsen. Kezembe lévõ cigerettát szép lassan el engedem ujjaim közül, így Atit teljesen magamhoz ölelve.
-Gyere menjünk be itt hideg van...-kotorászik elõ egy zsebkendõt zsebébõl. Engedelmeskedtem neki mert csak örültem hogy le teszi egy pillanatra is a cigit.

Mire vissza értünk Péter ébren volt. Törökülésbe ült maga elé bámulva.
A szívem szakadt meg a látványtól.

-Elaludt, végre...-lép ki a szobából Bálint ki sírt szemekkel, kissé remegve.

-Nem tudom mit kéne csinálnunk...-dől le a kanapéra Péter mellé.
-Fel kéne hívnunk Paolot, legalább a cuccait...-nyel egy hatalmasat könnybe lábadt szemekkel-legalább a cuccait el hozhatnánk.-kerüli a szemkontaktust.
-Bálint, ha Zsomát látni nem akarják, szerinted mi nekünk örülnének?-suttogja Peti halkan de határozottan.
-Nem tudom, muszáj valamit tennünk, nem ülhetünk itt örökké.-kalimpál kezével.
-Bálint, Giorgio meg halt! Nincs már többé itt! Ez nem egy álom amiben ha meg csipkeded magad felébredsz! Ez a valóság!-pattan fel Péter majd be viharzik az alvó Zsombor hálószobájába. Nem akartam hogy fel keltsem Zsombort ( ha eddig nem kelt fel ) azzal hogy be megyek én is így hagytam, hagy menjen. Ledőltem az addigra zokogó Bálint mellé akit épp Ati próbált nyugtatni.
-Fel hívom Paolot. De még nem most. Hagyjuk ülepedni a dolgot.-szorongatom kezembe mobil telefonom.
-Szerinted válaszolni fog?- fordul felém Attila.
-Válaszolni fog, ismerem annyira hogy tudjam.-teszem le telefonom a dohányzóasztalra majd a fürdőszobába veszem az irányt.
A kagyló elé állok. Hideg vízzel frissítem fel arcom. Szemeim karikásak, ajkaim ki száradtak.
Tükörképem egyre jobban torzul el, fülem sípolása ki zár minden hangot a külvilágtól.
Kényszerből muszáj vagyok le ülni a jéghideg csempére, lábaim nem tartanak már meg.
Rosszul létem okát keresve gondolkozok el vajon mikor találkozott utoljára a szervezetem bármilyen táplálékkal is. Fel támaszkodva a földről a csaphoz vánszorgok. Újra és újra hideg vizet lögybölök arcomra, majd kezemből tölcsért formálva fogyasztok is a csapból folyó jéghideg vízből. Fejembe rettentő fájdalom nyilallik. Két ujjammal halántékomat kezdem el körkörösen masszírozni. Fél pillanatra oldalra pillantok, szemem meg akad egy ruhadarabon a szennyes kosár tetején.

Jó öreg piros csíkos felső.

Bútorokra támaszkodva oda vánszorgok majd kezembe veszem. Mélyen bele szippantok.
Sok-sok emlék. És hol vannak most ezek? Mind tova szálltak, veled együtt. Szorosan magamhoz ölelem a ruhadarabot amit enyhén el áztatok pár könny cseppel.

-Nem mehetsz el...-suttogom magam elé.

*Péter szemszög*

-Gyere együnk valamit.-fogom meg kezét.
Érintésemre össze rezzen teste, óvatosan fejemet vállára hajtom.
-Gyere, muszáj enned.-segítem fel kezénél fogva.

-Arról beszéltünk a fiúkkal...-kezd bele Barni- hogy fel hívjuk Paolot. Érte megyünk... Giorgio cuccáért...-üll le a ebédlõ asztalnál ülõ Zsombor mellé.
-Ha legalább õ szóba áll velünk...-teszi hozzá halkan Bálint.
-Csak várunk még vele, amikor te akarod...-szorít rá Barnabás Zsoma kézfejére.
-Rendben...-bólint, majd mi el hagyjuk a helységet csak Barni marad vele.

Attila ismét az erkély felé halad egy doboz cigi és egy öngyújtó társaságával.
Ketten maradva Bálinttal le heverünk a kanapéra.

-Szerinted lesz „amikor õ akarja"?- kérdem tõle halkan hogy a konyhába ülõk ne hallják.
-Egyszer annak is el jön az ideje, majd ha õ készen áll rá, na meg ha mi készen állunk rá...-dobja át karját a hátamon keresztül a vállamra, majd engedelmesen vállára hajtom a fejem.

Én se tudom még hogy mikor leszek e készen rá még hogy Zsoma. Képtelen vagyok bármit is érezni. Külsõ meg figyelõként nézem végig ahogy a legjobb barátaim emésztik fel magukat belülrõl. Minden fekete-fehérben játszódik, nem tudok színeket látni. Giorgio volt a szín a fény ami be lepte az életünket. Még ha néha idegesítõ is volt, baszki mit nem adnék hogy idegesítsen, csak még egyszer  utoljára.

Hiába mondtam azt Bálintnak amit, de én is úgy érzem mintha egy álomba lennénk. Egy rémálomba amiben erõsen gondolsz rá hogy vége legyen csak hogy fel ébredj, de nem. Akármennyire is akarjuk, ez nem egy buta rémálom. Ez a rideg valóság. Attiláról ne is beszéljünk. Meg fogja így ölni magát, pontosabban a cigaretta fogja megölni õt. Talán õ közüllünk az aki képtelen érzéseket ki mutatni, de ezt nem lehet el titkolni, bármennyire  is akarja.

Minden helyzetben két fél van, az összetört és a vigasztoló. De mi nállunk a vigasztoló is összetört. Öt összetört vigasztaló. Hogy ki fogunk e tudni mászni ebbõl? Hogy öt összetört vigasztolóból négy, három, kettõ majd a legvégén egy legyen? Legvadabb álmunk.
Csak hogy nem csökkenteni hanem növelni fogjuk az összetört vigasztolók számát ha ez ki tudódik a köztudatba. Több ezer ember, erre még nem is gondoltam.

Ennél a pontnál csak még jobban azt akartam hinni hogy ez csak egy álom.

-Kérlek Bálint pofoz fel...-ejtem ki halkan e pár szót.

-Tessék?-néz fel rám.

-Csak tedd meg kérlek.-mondom határozottan már rendes hangnemben.

Csak azt akarom hogy fájjon.

Érezni akarom fizikailag is a fájdalmat, nem csak mentálisan.

Ha fájnia kell, hagy fájjon rendesen.

17! Egy hét kihagyás után itt is vagyok! Élek és virulok! Nehezen íródott meg ez a rész is, amit szintén arra tudok fogni mint eddig hogy egyszerūen túl sok pozitivitás volt bennem. Nem akartam el rontani a kedvem az írással, bármennyire is kikapcsol legtöbbször. Minden esetre remélem tetszett ez a rész is, köszönöm a mingyárt 4k-t szuperek vagytok!
További szép estét/napot/délutánt!<3