Csak az marad utánam...

15. Fejezet

!!Sajna még egyszer le kell írnom :( ,
egyeseknek megrázó, érzékeny témát boncolgató rész jön!!

*Giorgio szemszög*

Hajnali négy lehet mikor szemeimet szép lassan ki nyitom de most nem egyedül találom magam mint elõzõ reggel. Meg mozdulok de bár ne tettem volna, iszonyatos fájdalom nyílallik oldalamba. Fájdalom miatt halkan fel nyögök egyet mire persze a mellettem fekvõ göndörke mocorogni kezd.
-Jahj, ne haragudj.-húzodik el tõllem még mindig csukot szemmel.
-Nem, nem miattad...-csúszok feljebb nyöszörögve.
-Kérsz egy fájdalom csillapítót?-nyitja ki gyönyörū kávé barna szemeit.
-Nem kell, majd reggel.-helyezkedek el.
-Biztos? Ne kenjelek be esetleg?-söpör ki egy hajszálat az arcomból.
-Nem kell, nyugodtan aludj vissza.-húzódok el tőle.
-Rendben.-sóhajt egyet szomorúan majd át fordul másik oldalára.
Álmos voltam de egyszerűen képtelen voltam álmot erőltetni szemeimre. Forgolódtam össze vissza, néha halkan fel szisszenve egyet de egyszerűen nem ment. Az agyam nem tudott ki kapcsolni, folyamatosan járt az agyam, hogy mi fog ez után történni. Soha többet nem látom a szüleimet? Paolot se?  Nem mehetek már soha többet haza? Már csak a mellettem fekvő göndörke maradt nekem. Ő az egyetlen reményem, életben tartóm. E gondolatomra ki gördült egy könnycsepp a szememből. Hagytam hogy végig folyjon az arcomon. A plafont bámultam és hallgattam ahogy a mellettem fekvő tündérfiú szép egyenletesen szuszog. Egy két óra elteltével szép lassan le csúsztam az ágy szélére és el hagytam a szobát. A fürdőszobába vettem az irányt ahol a Zsoma által mutatott kenőcsöt vettem elő. Óvatosan be kentem testemet ahol értem. Álltam a tükör előtt és csak néztem magam.

Mi lehet a baj velem?

Némi öltözéket fel kapva a bejárati ajtóhoz indulok.
-Már megint ezt csinálom, itt hagyom.-torpanok meg az ajtóban ezt a pár szót magam elé suttogva. Nagyot nyelve ki kulcsolom az ajtót majd el hagyom a lakást.
Bár ne tettem volna.

Hogy hova megyek? Még én magam se tudom.
Hajnali 5 lesz két perc múlva, sok lehetőségem nincs mivel az üzletek, kávézók még bőven zárva vannak.
Szép lassan szedem a lábaimat Budapest hajnalodó utcáin, közben gondolataimba merengve. Nem tehetem ezt. Zsombor épp eleget szenvedett. Most is azt se tudja hol vagyok. Megint el hagytam. Gratula te rohadék.

-Hé az nem Feketének a fia?-hallok meg egy ismeretlen mély hangot mögöttem.
-De! Az a kis buzeráns!-válaszol rá egy másik hang de én mint aki nem hallja gyorsabban kezdem szedni lábaimat.
-Hé hozzád beszélünk te kis taknyos!-érzek meg egy erős kezet a vállamon.
-Ellnézést, ismerjük egy mást?-fordulok hátra szemkontaktust el kerülve.
-De még mennyire, édesapád sokat mesélt rólad, vajon tényleg ennyire nem tudod meg védeni magad, mint ahogy a apád mesélte?-nevet össze mellette lévő társával.
-Nézzük meg.-válaszol társa.

Mire felpillantottam szavára,  hatalmas öklével találtam szembe magam. Minden egyes ütésnél édesapámat láttam magam előtt. Újra és újra át éltem apám ütéseit csak hogy most nem ő volt a bűnös, vagy lehet mégis? Míg az egyik le fogott a másik véletlenül se vette le rólam a kezét egy pillanatra se.
-Mocskos buzi, azért jobb palit is találhattál volna a helyett a kis göndör taknyos helyett!-szegezte rám gusztustalan vigyorát miközben felsőmre rá markolva közelebb húzott.
-Remélem meg elégelted!-lökött le a földre.
-Ha még kell akkor szólj!-nevetett gúnyosan, miután gyomromba ékelte cipője orrát.
-Remélem legközelebb sikerül meg döglened!-hallom a másik hangját messziről.
Ha még lesz legközelebb. Eddig fogjuk rá érintetlen arcomról most le nem lehetett tagadni hogy megvertek. A számból és az orromból egyszerre folyt a vér, a levegőt egyre nehezebben vettem. Ahogy világosodott Budapest utcái úgy sötétült el előttem a világ. Az arcomon vér és könny keveréke folyt le teljesen az aszfaltig.

Ennyire meg érdemlem én ezt?

Ezek szerint igen.
Legyen ahogy lennie kell.

-Úristen Giorgio! Mi történt veled? Giorgio ébredj kérlek!-hallok egy ismerõs vékony hangot.
Szép lassan nyitogatni kezdem szemem.
Szõke tincsek. Nagyon jól ismert szõke tincsek.
-Giorgio szólalj meg!-érzek arcomon egy nosztalgikus érintést.
-Sára?-emelem fejem a szõke tincsek gazdája felé.
-Igen, én vagyok. El tudod mondani mi történt?-kérdezi kétségbe esve.
-Megtámadtak. De semmiség.-nyelek egyet majd fel támaszkodok ülõ helyzetbe.
-Dehogy semmiség, fel hívjam Zsombort?-nyúl telefonjához remegõ kézzel.
-Ne! Inkább Paolot.-válaszolok arcomat törölgetve.
-Rendben.-néz rám zavarodottan.

Sárával 5 évig voltunk együtt. Tökéletes volt a kapcsolatunk, talán túl tökéletes ezért romlott meg ennyire a kapcsolatunk hogy szakítás lett a vége. Még mindig tartja a kapcsolatot velem mint ahogy a fiúkkal is, elég jól fogadta a tényt hogy Zsombor és én egy párt alkotunk. De nem akartam hogy  tudja hogy tulajdonképpen azért vernek napi szinten mert olyan vagyok amilyen.  Apropó Zsombor, nem mehetek így haza, ezért is kértem Sárát hogy Paolot hívja nem Zsomát. Bár hogy fogok én haza menni? Mikor apám kitagadott, és ki tiltott a házból?
Bízok Paoloban hogy valamit ki talál és el tud bújtatni.

-Úristen, köszönöm Sári hogy hívtál, jöttem ahogy tudtam.-érzem meg magam mellett öcsémet.
-Semmiség, ez természetes.-pattan fel a földrõl.
-Miért engem hívtál? Mi történt? Nem mondott semmit?-próbál lábra állítani Paolo.
-Nem, annyit mondott hogy megtámadták, valamilyen oknál fogva meg nem akarta hogy Zsomát hívjam.-magyaráz remegõ kézzel.
-Csak kérlek ne szóljatok Zsomának!-tör ki belõllem a zokogás.
-Semmi baj, nem fogunk.-ültetet be a kocsiba Paolo.
-Rendben, majd írj hogy miújság oké?-hallom Sára hangját, majd öcsém bólintva meg fogja Sára vállát köszönet képpen majd be üll mellém a kocsiba.

-Ne aggódj rendben lesz minden.-szólal meg öcsém mielõtt be nyitna a bejárati ajtón.
-Nincs itthon senki, gyere.-segít fel a lépcsõn egyenesen a fürdõ szobába.
-Gyere, ez egy kicsit csípni fog-hajol közelebb egy alkoholos zsepivel.
-Ülj le, addig hozok neked váltó ruhát.-ültet le a kád szélére.

*Paolo szemszög*

Néhány ruhadarbot felkapva a szobámba siettem is vissza Giorgiohoz.
-Tessék, remélem meg felel.-nyújtom át neki.
-Meg tennéd hogy ki mész addig míg..., nem szeretném ha látnád...-néz le felső testére.
-Biztos Giorgio?-nézek rá aggódva.
-Biztos.-süti le szemét.
-Rendben, addig itt leszek...-mutatok az ajtó fele majd be csukom azt magam után. Bár ne tettem volna.
Hátamat az ajtó melletti falnak támasztom és idegesen várom hogy végezzen. A sok fájdalom miatt sokáig tarthat neki így adok neki egy kis időt. Az idegességtől malmozni kezdek ujjaimmal.
-Kész vagy?-hajolok az ajtóhoz hallgatózva.
-Giorgio?-nyitok be.

-Kurva életbe Giorgio!-

Na hát sziasztok! Túl sok pozitivitás volt bennem ahhoz hogy le üljek meg írni ezt a részt így ezért is húzódott el az egész, de ma rá vettem magam és meg írtam! Nem soká készülök egy tiktok videóval a tiktok oldalamon (csakazmaradutanam)
ami tökéletesen le írja a  mostani helyzetet!  Sajnálom akit meg sirattam, remélem tetszett, nem soká jövök a kövivel!
További szép estét/napot/délutánt!<3