Csak az marad utánam...

20. Fejezet

Giorgio ezt érted teszem.

Kopogásra emelem a kezem, kifújom a levegõt majd be kopogok.

Semmi válasz. Mire is számítottam.

-Mit akarsz?-fordulok vissza egy már ismerõs nõi hangra. Az ajtóban egy alacsony termetū szemüveges nõ áll.

-Giorgioval szeretnék találkozni.-jelentem ki.

-Zsombor, tudom hogy nehéz feldolgozni, nekünk is de...-kezd magyarázkodásba.

-Nem, nem, tudom hogy életben van!-vágok szavába.

-Ki az?- szólal meg egy férfi hang a lakásból.

-Senki!-csapja rám az ajtót a nő.

-De kérem! Tudom hogy itt van! -kezdem el verni az ajtót.
-Tudom hogy életben van!-verem már zokogva az ajtót. Muszály látnom, tudom hogy életben van és hogy csak pár kibaszott fal választ el minket.
-Kérem! Muszály látnom!-járkálok felalá a ház elõtt, az ablakokon be leskelõdve.

-Takarodj el inenn te mocskos buzi!-hallok mély hangokat a lakásból.

-Tudom hogy odabent rejtegetik! Tudom hogy fogva tartja maga rohadék!-verem tiszta erõvel az ajtót.
-Engedjenek be kérem!-rogyok le a földre kezemet végig csúsztatva az ajtón.

Az ajtó kinyílik. A zajra fel kapom fejem de bár ne tettem volna. Arcom egy hatalmas cipõ orrával találkozik. Oda kapok az orromhoz melybõl ömleni kezd a vér.

-Utoljára mondom el! Takarodj el innen vagy hívom a rendőrséget!-utolsó mondat amit hallok.
Utoljára még egy rugást érzek a gyomromban ami végleg legyõz.

Elsötétül minden. Nem hallok már semmit csak egy ajtó nyitódást. A vérem és a könnyem egybe folyik le az arcomon, elnémul a világ.

*Time skip*

-Végre Zsombor! Azt hittem soha nem kelsz fel. Féltem hogy kórházba kell hogy vigyelek.-ébredek egy ismeretlen hangra az ágyamban. Az ágyamban? A saját ágyamban. Mégis hogyan kerültem ide?

-Hogy érzed magad?-társul egy arc a hanghoz.

-Paolo?-ugrok fel az ágyból.
-Na óvatosan!-fektet vissza az ágyba.

-Te m mégis hogy?-ülök fel szép lassan.

-Nem hagyhattalak az utcán eszméletlenül...-sóhajt.

-De Paolo ezt te fogod megjárni! Nézd velem is mit tett, meg Gio...Giorgio! Hol van Giorgio!?-reménykedek válaszában.

-Figyeld Zsombor, ez nagyon bonyolult...-

-Engem nem érdekel, tudnom kell hol van! Én végig hallgatlak!-vágok szavába.

-Tudnod kell hogy én egyetlen lépésüket nem támogattam a szüleimnek. És nem akartam hogy ez történjen...-kezd el malmozni újaival-miután haza jött a kórházból, a szüleim úgy döntöttek hogy ... ki küldik Torinoba....-fújja ki a levegõt.

-Hogy mi?-nézek magam elé. Messzebb van mint hittem.
-Igen, tudom nehéz el hinni, nekem is hiányzik...-hajtja le fejét.

-Szóval ha jól értem Giorgio mindvégig vígan éldegélt kint Olaszországba?!-meredek magam elé.

-Hát nem mondanám hogy vígan..., a nagyszüleimnél lakik, apu megtiltotta hogy bármit is mondjon a történtekrõl. Szóval a nagyszüleim úgy tudják látogatóba van határozatlan ideig.- hadarta el gyorsan.

-Paolo, el tudsz vinni engem oda?-szegesztem rá tekintettem.

-Hogy mi? Õrült vagy?-lepõdött meg.

-Nem, nem vagyok õrült, csak szerelmes, egyszer majd te is meg tapasztalod, drága Paolo.-pattanok fel majd hátizsákomért kezdek el kutatni.

-Mégis mit csinálsz?!-rohan utánam.

-El megyünk érte.-fordulok felé.

-Zsombor, legalább a holnap reggelt várjuk meg! A srácok azt se tudják életbe vagy e még, egy csomószor hívtak!-próbál gyõzködni.

-Felhívom õket csak...-akadt el a szavam.

-Van egy hajnali járat, ami reggelre ott van...-sóhajt.

-Imádlak, imádlak, imádlak-ugrok a nyakába mint egy öt éves.

-De elõtte akkor felhívod õket! Anélkül nem mozdulunk innen sehova!-parancsol rám.

-Rendben!-szaladok a telefonomhoz, majd Attilát kezdem el hívni.
Kicsöng.

-Végre, Zsombor! Már vagy ezerszer hívtunk téged! Hova a francba tüntél?-halmoz el kérdésekkel Ati.

-Az most lényegtelen. Tudom hol van Giorgio. Hajnalba Torinoba repülünk Paoloval, haza hozzuk Gyurit.-darálom le neki a tényeket izgatottan.

-Hogy most mi van? Nem értem, honnan tudod hogy ott van?-kérdezi értetlenül.

-Paolo mindent el mondott, ki küldték Giorgiot a szülei a nagyszüleihez Torinoba. De most mennem kell, üzenem a fiúknak hogy szeretem õket és vigyázzanak magukra!-nyomom ki a telefont.

-Úristen, ennyi az idõ?!-emelem el fülemtõl  telefonomat, az idõt megnézve.

-Még rengeteg kérdésem van hozzád Paolo!-sietek ki a konyhába, mert így fél 8 körül enni is kéne valamit elalvás elõtt.

-Képzeld el nekem is.-jön utánam.

Az asztalnál helyezkedik el a fiú, miközben én valami instant ételt próbálok össze eszkábálni a konyhában.

Míg szerencsétlenkedtem egy ideig vacsoránk elkészítése során sok mindent mesélt Paolo. Az imént történtekrõl majd mindenféle régi emlékekrõl. Sok mindent meg tudtam róla. Idén érettségizik így nem a legkönnyebb neki most, de okos fiú és könnyedén menni fog neki. Mesélt Olaszországról, arról hogy milyen jó is volt kint az élet, igaz pár éves volt még de sok közös emlék meg maradt neki Giorgioval.
Nem volt még alkalmam beszélgetni Paoloval, így most elég sok mindent bepótoltunk. Nem is értem miért nem mutatott még be neki Gio, nagyon klassz srác. Persze õ is kérdezett bõven. Érdekelte az is hogy hogyan is jöttünk össze Giorgioval, kérdezett a zenérõl, a bandáról. Nem sokat mesélhetett eddig neki Giorgio.

Azthiszem ez egy jó barátság kezdete.

Miután végeztünk vacsoránkkal, tányérunkat a mosogatóba helyeztem, meg ágyaztam neki a kanapén majd a fürdõszobába vettem az irányt.

A torkomban dobogott a szívem. Soha nem izgultam még ennyire. A tusolást gyorsan le rendezve indultam vissza szobámba.
Miután adtam egy pólót és egy nadrágot Paolonak szintén a fiú is a fürdõszobába ment. Én addig idegesen kapcsolgadtam az unalmasabbnál unalmasabb csatornákat a tévében.  Ebbõl az ördögi körbõl Paolo zökkentett ki amint ki lépett az ajtón.

-Izgusz mi?-foglal helyet mellettem.

-Rettentõen. Nem lesz már olyan mint régen ugye?-pillantok rá.

-Hát másabb lesz, az biztos...-hajtsa le fejét sóhajtva.

-Mindegyis, aludjunk, nem soká kelnünk kell.-állok fel.
-Ja.-bólint.
-Jó éjt!-intek neki majd szobám fele indulok.
-Jó éjt!-int vissza egy enyhe mosollyal meg fūszerezve.

Az ajtót be csukva rögtön bele borulok az ágyba. Utoljára rá pillantok a telefonomra. Negyed 11.

7 óra a repülõ indulásáig,

30 perc taxival a reptérig,

1 óra 3 perc  repülés,

45 perc taxival a reptértõl a belvárosig.

Giorgio, 9 óra és 18 perc és találkozunk.

Voálá! 20. részzzz!! Yey!
Ez is lassan de szép biztosan meg íródott, út közben majdnem elvesztettem a tiktok oldalam de sebaj! Sok minden történt velünk, de sajna egyszer minden jó véget ér, azaz lassan történetünk végéhez érünk! De egy percig se szomorkodjatok mert egy ami biztos hogy nem ez az utolsó (egyben első) sztorim amit valaha írni fogok!
Remélem ez a rész is elnyerte tetszéseteket!
További szép estét/napot/délutánt!<3