Csak az marad utánam...

18. Fejezet

!! Figyelem, egyeseknek kellemetlen témát boncolgató rész következik!!

*Zsombor szemszög*

Levegõért kapkodva ébredek. Egy meleg kézfejet érzek meg a karomon. Nem akarok meg fordulni úgy is tudom hogy nem Giorgio az.

-Zsombor nyugi itt vagyok.-próbál maga felé fordítani az ismerõs hang.
Miután meg bizonyosodok hogy Barnabás az, ki bújva karjai alól ki botladozok a fürdõszobába.
-Hé Zsoma óvatosan, le vagy gyengūlve.-szalad utánam Barna. Remegõ lábaim nem tartanak tovább.
-Baszki Zsoma!-kap utánam Barnabás.
Ha Barni nincs ott, erõsen találkozok a fürdõszoba hideg csempéjével. Magához húz de most már nem utasítom el. El uralkodnak az érzelmek felettem, zokogásban török ki.

Itt vannak nekem a srácok, de mégis Giorgio nélkül egyedül érzem magam.
Hiába éreztem magamon Barnabás meleg testét, én fáztam.

-Zsombor álljunk fel kérlek, fel fogunk fázni itt a hideg földön...-engedne el hátulról de én nem engedem. Válaszul csak zokogva meg rázom fejem. Akaratlanul is de rászorítok Barnabás kezeire a fájdalomtól. (miközben olvasod ajánlom halgatni a Black out days-t én is ezt tettem az írása közben, ez ilyen „Stay away ay ay" pillanat remélem értitek lol szerk.)

-Meg akadályozhattam volna hogy meg tegye!-tör ki belõllem.
Nem akartam hogy valóság legyen ez az egész.
Nem akartam ki nyitni a szemem, örökve csukva akartam tartani csak hogy végleg örökre Giorgioval lehessek.

-Zsoma kérlek...-próbál nyugtatni Barnabás.

-Felhívjuk Paolot, most.-pattanok fel.
-Zsombor óvatosan! Nem kell sietni. Nyugi.-pattan Barni is fel a földrõl.
-Barni, nem csak velem van a gond ugye tudod?-fordulok felé könnyes szemekkel.
-Persze, persze Zsoma mindannyiónkat meg viseli az hogy Giorgio...-néz le zavarodottan.
-Nem errõl beszélek Barnabás...-bökök újjammal melkasába, majd hátat fordítok neki.
-Akkor mirõl?! Mondjad! Nyugodtan! Mi a baj velem?!-követ engem a nappaliba.
-Barni, nem eszel.-fordulok vele szembe.
-Még a meg szokottnál is vékonyabb vagy Barni...-nézek mélyen a szemébe.
-Mindannyiónknak nehéz... de nem akarlak téged is el veszíteni...-gördül le egy könnycsepp az arcomon.
-Nem fogsz nyugi...-kezdene bele a magyarázkodásba Barnabás de félbe szakítom.
-Igen most azt mondod, de én azóta azt figyelem Bálint mikor készül ki idegileg, Pétert mikor öli meg a gondolatai, Attilát mikor öli meg a cigi és te mikor halsz bele az Anorexiába!-zokogok fennhangon.
-Nem vagyok Anorexiás Zsombor nyugi! Ez hülyeség!-szorít magához.
-Igen most még tagadod mert még nem jöttél rá...-motyogom melkasába zokogva.

Nem hisz nekem, de én hiszek a szememnek. Tudom hogy Barnabás alapból nem egy nagy darab ember de ahogyan most ki néz az már nem egészséges.

-Felhívjuk Paolot, rendben?-éreztem meg kezét tarkómon.
-De addig el nem hagyom a lakást még nem eszel legalább egy falatot Barnabás!-toltam el annyira magamtól hogy szemtõl szembe az arcába mondhassam.
-Rendben.-sütötte le szemét sóhajtva.

-Minden rendben? Kiabálást hallottam...-lépett be az erkély ajtón Ati.
-Persze...-engedtem el teljesen Barnabást majd a szobámba siettem.

Úgy érzem magam mint egy szimulációban. Ennyi minden egyszerre nem történhet egy emberrel. Ma reggel valahogy úgy próbáltam felkelni mintha semmi nem történt volna az elmúlt napokban, de sajnos nem megy ez ilyen könnyen.
Fel kaptam valami ruhát és elõ kerestem a szemüvegem amit már jó pár napja nem használok.