Csak az marad utánam...

19. Fejezet

*Zsombor szemszög*

-Tessék?-szólal meg hátam mögül Bálint.
-Az nem lehet, Giorgio meghalt.-szólalok meg végre. Az ájulás mentén vagyok. Most mi a fasz van? De Giorgio...
Hát persze, Giorgio szülei...

-Itt az áll hogy Fekete Giorgio akit egy héttel ezelõtt öngyilkossági kisérlettel hoztak be, több mint 48 órája el hagyta a kórházat. A saját lábán.-mutat értetlenül a nõ a monitorra.
-Magukat félre informálhatták.-állapítja meg a nõ.
- Rendben..., köszönjük, további szép napot.-szólalok meg irónikusan, majd hátra lépve a pulttól a kijárathoz veszem az irányt. Paolo, azért nem jött be, azért szorongott ennyire. Õ tud valamit amit mi nem.

-Paolo!-lépek ki az ajtón. Kiáltok még párszor de mind hiába már rég messze tart.
-Már elment.-jelenti ki Péter, nyugtatásképp kezét vállamra helyezve.
-Utána kell mennem!-indulok meg de Attila lefog.
-Hülye vagy? Azt a barmot még azt se érdekelte hogy a saját fiát szét veri! Még a szart is ki verné belõlled!-tart fogva Attila.
-De érte kell mennem! Látnom kell!-hullajtok el egy könnycseppet.
-Nem lehet Zsombor! Nem lehet!-próbál le nyugtatni Ati de én nem maradok nyugton. Hajt a hiány amit csak is Giorgio tölthet be. Életbe van, tudom.
-De nekem muszáj...-rogyok le a földre zokogva.
-Rendben Zsombor haza megyünk.-húzott fel a földrõl.
-Ti menyjetek nyugodtan haza, pihenjetek...-pillantott vissza a fiúkra akik szintén le sokkolva értetlenül meredtek maguk elé. Minden erõmmel azon voltam hogy ki szabaduljak Ati karjai közül. Valamiért azt éreztem ha most nem kezdem el keresni Giorgiot akkor soha nem láthatom többé.
-Most haza megyünk, lenyugszol és ki találunk valamit.-csatolta be Ati a biztonsági övét.
-Nem érted? Nem kell ki találni semmit, tudom, a szüleinél van... az a vadállat...-döntöm a fejem az ablaknak.
-Megoldunk mindent, rendben?-helyezi át a kezét a sebesség váltóról a kezemre.

Az idő lassan telt. Kívülről néztem a világot. Az ablakon ki nézve vizsgáltam a külvilágot könnyeimmel küszködve. Most kell össze szednem magam, most kell erősnek lennem. Nem pityereghetek folyton, még ha most csak is arra van kedvem. Tudom hogy életben van. Tudom hogy olyan nincs hogy Giorgio meghal, olyan nincs. Az első perctől fogva nem akartam elhinni, most már nem is kell elhinnem.

Felhőtlen égen süt a nap, rügyeznek a fák, egyre színesebbek az utcák. Tavaszodik.

Nekünk még el kell mennünk Olaszországba Giorgio, együtt, megígérted.

-Itt vagyunk.-zökkent ki Attila gondolataimból.

Csöndben szeljük a lépcsõket. Se én se Ati nem szólal meg. Ajtóhoz oda érve én töröm meg a csendet.

-Nem muszáj maradnod...-torpanok meg a küszöbön.
-Hülye vagy? Szerinted van jobb dolgom?-lép be az ajtón.

Le dobva magamról a kabátom rögtön a kanapéra terültem el. Nem sokkal utánam Attila is ugyan ezt tette.

-Nem tudom mit érezzek... mármint tudod pár napja még azt hittem hogy az életem szerelme halott! Most meg jön ez a nõ azzal hogy Giorgio él és virul... baszki most úgy érzem van remény, csak meg kéne találni...-viszem le a hangsúlyt.

-Nem volt részesem még ilyen élményben Zsombor, de ez szerintem természetes hogy ennyi minden kavarog benned, én se tudom mit érezzek és ahogy a srácok se. És hogy ezek után merre felé induljunk? Nem tudom... de tudom hogy minden rendben lesz és Giorgioval fogsz megöregedni, azt meg ígérhetem...-karol át.

-Igéred?-pillantok rá.

-Hát figyelj, elég hiteles infó az ha egy kórházban azt mondják hogy Giorgio életben van... szóval igen, ígérem.-ölel magához.

Én megbízok Attilába, és hiszek neki. De nem hagy nyugodni. Nem hagy nyugodni hogy nagy valószínūleg életben van, és én nem találkozhatok vele.

Az idõ lassan, de telt. Gondolataim nem hagytak semmit se csinálni. Valami amerikai sitcomot néztünk már vagy 3 órája. Attila vállán bóbiskóltam már szinte majdnem aludtam mikor arra lettem figyelmes hogy barátom mélyen alszik. Óvatosan fel álltam mellõlle, majd telefonommat fel kapva a dohányzóasztalról halkan a bejárati ajtóhoz sétáltam.

-Ne haragudj...vissza jövök igérem...-suttogtam magam elé vissza pillantva alvó barátomra, majd hátat fordítva neki el hagytam a lakást. Nem figyeltem hogy merre megyek. Egyszerūen csak mentem a fejem után.  Annyira elnyeltek gondolataim hogy észre se vettem hogy már bõven nem a belvárosban vagyok ahol lakom. Eltūntek a magas épületek, lakóházak, a hangzavar, több lett a kert, a fa, a családi ház és a nyugalom a környéken. Nem zavart, és nem is vettem tudomásul egy ideig míg meg nem álltam egy utca sarkán.

Basszameg. Nem szabadna itt lennem. Tudom hogy ez nem helyes. Nem hiába mondta Attila azt amit.
De nekem akkor is be kell fordulnom abba az utcába. A gondolataimból mind végig nem szakadtam ki egyszerse. Csak mentem és mentem. Míg meg nem torpantam egy ház elõtt.

Hogy mi hajtott el idáig? A szerelem.
És hogy miért fogok be kopogtatni azon a rohadt ajtón? Mert szerelmes vagyok.

Hogy mi? Végre itt a 19 rész? Tudom pöppet rövidebb de majdnem egy hónap kihagyás után itt is lennék! Különösebb oka nincs ennek a kisebb szünetnek csupán, se erõm se kedvem nem nagyon volt az íráshoz, ha pedig kedvem volt akkor meg idõm nem volt. Bevallom ez a rész már az elõzõ rész posztolása után rögtön elkezdett íródni és sajnos szūk egy hónap alatt csak ennyira futotta, ne haragudjatok a kövi jobb lesz igérem!! Na de a tiktok oldalamról lenne itt még szó. Aki résen követi a az oldalamat észre vehette hogy csomó videóm eltūnt, pontosabban törlésre került. Különös oka ennek csupán az hogy vagy nem tetszettek már, vagy pedig shippes videó volt. Hogy ezzel mi a probléma? Egyszerūen az hogy nem akarom a srácokat kellemetlen helyzetbe hozni. De ne búsuljatok mert több lesz a vicces vagy épp érdekes videók a faszikról.
Ha pedig véget ér mi kis történetünk egy kis újjítás lesz az oldalon, nem lesz nagy durranás csupán csak nem a sztori címén fog futni a tiktok oldal.
Köszönöm ha elolvastad és köszönöm a megértést!
Próbálok nem soká jelentkezni, addig is további szép estét/napot/délutánt!<3