Testem reszket.
Reszket, mert fél.
Fél a világ reakciójától, melyet kegyetlenül zúdít rám.
Rám, aki nem csak kívül de legbelül is reszket.
Igen, reszket lelkem, mert fél.
Fél a csalódástól, fájdalomtól, árulástól.
Nem holmi vicc ez... Hisz szívfacsaró fájdalom tud ez lenni attól, kinek meg mutattam való énem.
Való igaz... Nem kellett volna.
Nem mert csak csalódtam.
Maradj csak maradj. Ott hol kezdtük.
Kezdtük mi szerelmesen, vígan... S most
Most zárjuk keservesen, sírva.
Keresem régi énem s vele a tiédet.
De már nem látok boldogságot, csak halovány hazugságot.
Remélve reméltem, te is keresni fogsz engem.
De te nem kerestél... Csak újabb hazugságokkal kötözted át kivérzett sebeim.
El nyomtad bennem mind azt, amit valójában éreztem, csak azért hogy neked jó legyen. Kezeim nyakam köré fonódnak majd hajamhoz térnek.
Tépik, húzzák... Közben kiabálásom felfogja a tollal kitömött párna, mely már elfáradt. Hisz minden este ő tartja nehéz, gondolatokkal teli fejem.
Meg akarok szabadulni minden nehézségtől mely rámzúdul.
De egyre és egyre több lesz, míg odabenn túl zsúfolt nem lesz.
Fájdalmas érzés vagy te.
Te vagy az aki ezt okozza. És fokozza.
Addig pofozza szép lelkem, míg el nem oldozza vad szavait hogy utána legyen mivel engem még szomorúbbá tenni.
Szomorúvá... Hogy az amúgy is szürke napokat még szüntelennek is lássam.
Ezek a szűntelenül hosszú szürke hétköznapok ismétlődésbe vágtak és szántak engem a mégszürkébb és hosszabb éjszakákba.
Éjszakákba melyek tudásom tágításával és szívem zárásával telnek.
Éjszakákba melyek túl fáradtak kipihentetni szemem és lelkem.
Éjszakákba űztek melyek fáradhatatlanul fáradtá tesznek.
Éjszakákba... Melyeket úgy fejezek be, hogy sós könnyeim arcomoról a számíg és mégtovább folynak le.
Remélve remélem, testem egyszer már nem reszket, s lelkem már nem lesz dermedt.
De ha lelkem sem és testem sem fázik már hiányod miatt... Vajon ki hozza el a melegséget eme kihült puszta, széllel és köddel takart síkra?
Síkra melyben csak a különleges találja a szépet.
S csak az érti meg, ki volt már gyönyör hiányában így látván a gyönyörtelenben míly gyönyörű is valójában.
Hol kis virág még él s fejlődik, de csak mert búra veszi körbe s védi veszélyes, de mégis szép életteli vagy talán élettelen valóságtól.
