Én emlékszem mindenre...
A kezdetre s végre.
A kezdetre mely olyan bizonytalan és huncut volt.
A végre mely olyan biztos és fájdalmas, mint amilyen eddig is volt.
Voltunk mi valaha?
Vagy csak... Akartunk lenni...?
Én...én akartam.
Akartam valaki olyan személy lenni szemeidben.. Kit végtelenül szerethetsz. De nem lettem más... Csak olyan valaki kit kegyetlenül s védtelenül elfeledhetsz.
El felejtettél engem. És a mélybe ejtettél.
Lezuhantam.. És az eddig is darabokban álló szívem Már mit sem sejtve, feladata a harcot és elernyedt.
Hagyta magát...hisz már nem volt vissza út.
Te erős vagy. Én pedig még gyenge.
ÉN téged sosem feledlek.
Nem foglak megalázni, s bántani, mint ahogy te tetted ezt velem.
Fáj hogy ezt tetted.
Velem ki szívét lelkét kezedbe adta, minden félelem és bizonytalanság nélkül.
De te! Nem vigyáztál rám. És én sem rád...
Meg akartalak védeni önmagamtól és végül... Te voltál a lesben álló gyönyörű halálos csapdám.
Csapda melybe könnyedén és magabiztosan sétáltam be, gondolván milyen szép...
Szerelmes voltam.
Ez okozta hát a vesztem.
Meg ölt az, amit a legjobban szerettem.
A vesztembe menekültem.
Hozzád futottam segítségért...de te csak meg dicsértél és arrébb löktél.
Most fájó szívvel... És vörös szemekkel írom eme sorokat, remélve hogy te jól vagy....
Már nem foglalok helyet a szíved termében. Az én székem hát üres lett.
Üres, akár csak én.
Nem hagytam mást magam után... Csak egy üres széket teli emlékekkel.
De azért remélem... Mikor végig tekinted saját termed.. Az én székem helyén majd meg akad gyönyörű szép kék szemeid tekintete... S eszedbe jut megannyi fájó s boldog emlék, mely furcsa személyemet idézi fel benned.
Reméleménykedem... Olyas valaki foglal ott majd hellyet, ki ki érdemli igaz törődésed s szereteted.
2021.08.17
