Szívem torkomban dobog...
Hisz sírást és kiabálást hallok én házam másik oldalából.
Most nem elmém szülte furcsa hangokat hallok, hanem valaki másét.
Lehet a sajátom?
Ritmusos zenével próbálom fedni az imént felfedezett dolgokat.
Várom a nyugvó éjt, melynek sötétsége elnyel mindent, vele együtt saját lényem is. Csak futni a szabad ég alatt... És átkelni a másik világba.
Világba.... S átadni életed a veszély szenvedélyének.
Szenvedélynek mely határtalan.
Szenvedélynek melyre vágyom.
Hisz ha nincs másom, csak mind az amire vágyom.
Nem lehetek én oly más mint amit látok.
Fekete éjben fehér ragyogás...
Vajon te vagy az?
Te vagy az én igazi fényem?
Vagy csak újabb lidérc vagy, mely mégsötétebb útra tévedt.
Lidérc mely gyönyörű fényt áraszt.
Szemet kápráztató és szívet gyönyörködtető vagy te számomra.
Számomra... Ki eddig csak halovány csóvamaradékot láthatott és azt is a messziségben innen messze, távol.
Félek... Téged is csak kioltanálak, mert nem vigyáznék rád.
Sajnálom, hogy óvatlan vagyok és ez bánt.
Bánt mert csak árt.
Árt mert csak... Csak mert nem vigyáz.
És nem vigyáz.. Mert szeret.
Szeret mert bolond.
És bolond... Mert boldog.
Boldog...
De miért?
Vagy egyáltalán nem is?
Beteg énem előtör s terveket sző, mely néha még nekem is ijesztő.
Előtör mert hagyom, mert szeretek hatalmas lenni. És uralni valami olyat ami az enyém akar lenni.
Akit egyszer elnyomtak...
Többé nem lesz elfogva.
De ez a hatalmas düh mit sem ér,
Ha a fájdalom nagyobb, mint én.
Te hatalmasabb vagy nálam.
Így én elszálltam.
Azt hittem képes vagyok rá azaz rád.
De tévedtem, és nem ért engem semmi más, csak nagy csalódottság.
