Regényt írnék neked, ha tehetném...
Regényt arról, hogy mennyire szerettelek, és mennyire bíztam benned. És most! Újra te is itt vagy.
Megjelensz. Váltjátok egymást, mint az évszakok. De Csak trauma néven szerepeltek egytől egyig.
Pislákolsz, mint a tűz, melyet meglegyintett a szellő...
Reményt keltő szavaid újabb és újabb nyomot hagynak bennem. Bele karmolják magukat a hátamba, kiabálva.
Kiáltják : Van esély!
És mikor elhiszem. Romboló, kedvtelen, gúnyos, viccnek szánt szavaid pofon vágnak. Elmúlt.
Az emlékek halovány foszlányai vissza-vissza térnek...
Látlak magam előtt. Érezlek. Érzem az illatod, a félelmed, a szerelmed...a magányod. Rejtélyek fedik ártatlan külsőd.
Mint egy angyal. Világos, szőkés hajad, tavaszi lágy naplementét idéz elő bennem . És a szemed. A szemed árulkodó. Hideg színek kavalkádja ránt a mélységbe, de mégis kristálytiszta vízbe. Az ismeretlenbe. Melyet otthonnak nevezünk. Illatod, mintegy fájó élmény, mégis átitatja egész testem minden apró porcikáját. Hidegrázás. Itt vagy!
Árnyék vagy, az én árnyam....
Követsz. Megijesztesz. Mégis megvédesz. Menedék vagy.
Vagy mégsem? Elnyelsz... Hisz egy árny vagy.
Fény jön, te eltűnsz. De mikor sötétségbe kezd borulni életem, te mögöttem állsz. Biztos vagy a dolgodban. Bennem?
