- El megyek.
- Hogy tessék?
- Igen. El KELL mennem innen!
- Te is...? Te is el mész, és itt hagysz mindenkit? Engem? Őket?... Minket?
- Muszáj!
- ....
És ő is el ment. És az előtte lévő is el ment.
Elmentek. Messze. Bár még vissza vissza néznek néha a távolból, de csak mert nem biztosak benne, hogy mindent el vittek e, ami ő rájuk emlékeztethet engem, őket, minket.
Ő, és én, na meg mi, sok ideig voltunk együtt. Együtt éltük ritka napjaink, és éjjeleink.
- Hé! Menjünk!
- Nem, nem hagyhatjuk itt.
- Nem érted? Ha nem megyünk... Ő fog!
- De...én, és ő, meg... Mi szerettük, és szeretjük őt. Akkor miért menne el?
- Mert ő, és ők, már nem szeretnek minket!
- De... Hová lett a "mi"?
- Értsd már meg kérlek, te és én, már nem ő, vagyunk, és ő végképp nem mi!
- Ha én nem vagyok te, és te nem vagy én, és mi nem vagyunk ő... Ő pedig mi, akkor mégis micsodák vagyunk?
- Gondolkozó agy, és érző szív vagyunk.
- És ki ő?
- Te!
