Dʏɴᴀᴍɪᴛᴇ Kᴀᴘɪᴛᴀ́ɴʏ [B. Katsuki x Reader] /Fantasy, Pirate AU/ ✔BEFEJEZETT✔

꧁☾︎15.☽︎꧂

_____________________
~/3 órával később/~
|'~(Y/N) szemszöge~'|

- Mit nézed már annyira az eget?- kérdezte meg egy olyan jó három óra múlva, mert a tekintetem kb mindig az égbolton volt, és csak néha vettem le onnan a tekintetem

- Szép az ég. Meg lassan jön fel a nap, és ahogyan a színek egymásba mosódnak, meg ahogyan egymással játszanak, az nagyon szép.- néztem rá halványan mosolyogva

- Még sosem láttál napfelkeltét?- nézett rám egy kicsit furcsán

- Be vallom, még soha. Az apám sosem hagyta, hogy megnézzem, mert mindig előrébb volt, hogy pont ilyenkor keljek és hulla fáradtan "végezzem" a hercegnős dolgokat.- mutattam idéző jelet az újjaimmal, és inkább elnéztem a válla fölött    - Mindenki azt hiszi, hogy hercegnőként az életed tiszta vidám, és minden nap csak nevetsz, meg mosolyogsz. De ez nagyon nem így van. Helyette olyan, mintha egy madár lennél egy kalitkában, akit sosem engednek ki. Nem hagyják egyedül, nem hagyják hogy kibontja a szárnyait, hogy egy kicsit repüljön, mert akkor biztosan örökre elmegy, és sosem jön vissza.- mondtam elnézve a válla fölött, és egy kisebb könnycsepp gördült le az arcomon

Katsuki nem mondott semmit, csak felém nyújtotta a kezét. Letöröltem a könnyemet, és egy kicsit érdeklődve néztem rá, majd megfogtam a kezét.

Egy gyengédet húzott a kezén, aminek az eredménye az lett, hogy a mellkasának ütköztem. Át karolta a derekam, és szororsan magához ölelt, mint aki nem akar engem elveszíteni.

- Deku nem fog felkelni, ha pedig mégis, akkor meg elmondod neki, ha akarod.

- Katsuki...- mondtam ki halkan a nevét, és a könnnyeim lassan gyűlni kezdtek

- Sírd ki magad (Y/N), ha akarod.

- Katsuki én..- néztem rá az arcára, és tovább már nem bírtam magamban tartani a sírásomat, ezért a könyveim lassan utat engedtek maguknak

Megöleltem, és a vállára hajtva a fejemet kezdtem el sírni, miközben azt éreztem, hogy biztonságban vagyok.
Biztonságban, mert végre kaptam egy olyan ölelést, amire egész életemben vártam, és azért is, mert valaki úgy ölel, mint aki nem akar engem elveszíteni.

Biztonságot nyújtó ölelés, biztonságot biztosító tekintet, és tettek. Azt sugallja, hogy számíthat rá az ember, bármi is legyen. Nem fogja hagyni, hogy bajod essen, mert mindig itt lesz melletted, és vigyázni fog majd rád, és ha kell, akkor kisirhatod magad a vállán.

Ilyen ember mért nincsen a várban..? Egy ilyen kalóz, mert olyan nagy kérés volt eddig?.. Mért nem lehet majd nem mindenki ilyen egy másik emberrel? Attól nem leszel ugyan olyan mint mások, csak boldogabbá teszel vele egy embert.

Szorosabban megöleltem, és a könnnyeim helyét lassan a szipogás és a kisebb nehéz levegő vétel vette át. Szipogás közben rám jött "sikeresen" a köhögés, szóval majd nem megfulladtam a saját nyálamban Katsuki karjaiban.

- Na, azért nekem itt megne fulladj. Kellesz még az életembe.

- Bocsánat...- hajtottam vissza a fejem a vállára

- Miért kérsz bocsánatot?

- Amiért majd nem megfulladtam...

- Bolond.- ölelt meg egy kicsit szorosabban   - Az ilyen miatt sose kérj bocsánatot. Nem csak te fulladsz meg majd nem, mert már velem is volt sok ilyen, meg még lesz is. De azért, tényleg ne akarj nekem itt megfulladni, mert még sok mindent akarok neked mutatni és mondani.

- Megpróbálok..- fúrtam az arcomat a nyakhajlatába és egy kicsit közelebb mentem hozzá, annak ellenére, hogy még így is közel voltam hozzá [Írói mg.: Perfect fogalmazás tőlem xd ( ；∀；)]