Lázár Péter

Tizenkettő. A majdnem kinevezés

Piszok hideg volt, és piszok sötét. Ronda egy november. És ha a november ilyen, a tél sem kecsegtet majd sokkal több jóval. Nem rég múlt halottak napja, nem mintha nem lenne évek óta minden nap az. Már szót sem érdemel. Csak a hideg és sötét üli meg mindenkinek a közérzetét. A Tizedesét legalábbis alaposan. Nem segített sokat, hogy elvállalta aznap az első éjjeli őrséget.

Eredetileg úgy tervezte, hogy a kehes közlegényt is kirángatja magával, de szegény pára megint begyűjtött valami ronda tüdőgyulladást. Mindezt egy félresikerült felderítés alatt, miközben legalább hat órát feküdt a hóban. És persze a Tizedes volt az, aki egész véletlenül arra járt, és megtalálta, és a hátán visszacipelte az orvosi sátorig. Ő is majdnem belehalt a gyógyuló sebei miatt. Szóval Péter kénytelen volt valaki mást választani. Miért is ne őrködne, mikor ő még mindig jobb bőrben van, mint a másik...

Péter hiába tartotta a barátjának a közlegényt, tökéleten értette a többieket, hogy az állandó köhögése miatt nem kívánkoznak egy műszakba vele. A Tizedesnek meg ugyan mindegy volt, hogy kivel őrködik, de a kehes közlegény legalább tudott szórakoztató lenni. Viszont, azonnal lettek lelkes önként jelentkezők mellé, mihelyt kiderült, hogy a közlegény sajnos akadályoztatva van.

Annál is inkább, mert a szakasz hőn szeretett Tizedese még nem épült fel teljesen. A hidegben nehéz és fájdalmas volt számára a mozgás. A doki is hiába szerette volna mielőbb eltávozásra zavarni, és hiába sajnálkozott a Főhadnagy is, az emberhiány miatt egyelőre nem tudták elengedni. De a katonák mindent megtettek, hogy megkönnyítsék számára az életet.

Csak az időjárás nem. Az utóbbi pár napban végig nedves dér szitált az olvadozó kásás hóra, ami azonnal oda is fagyott rá. Odafagyott mindenre; az egyenruhára, a sapkájukra, hajukra, a puskacsőre, puskatusra is. Napközben a szitáló dér miatt furcsák, tompák voltak a fények, és rosszak a látási viszonyok. Az éjszaka pedig egyenesen áthatolhatatlan szürke lett tőle, az éjszakai őrség pedig rettenetesen hálátlan feladattá vált.

Csillagtalan, holdtalan éjszaka volt. A sötéten nem segített az alig pislákoló tüzecske sem, amit azért gyújtottak egy omladozó fal tövében, hogy legyen valahol megmelegíteni kihűlt kezüket. Teljesen fekete volt a város is, amit tartaniuk kellett az erősítés érkezéséig. Hetek óta bombáztak éjszakánként, emiatt tilos volt bármilyen fény, amit a repülőkből látni lehet. Az erősítés az étel és minden egyéb utánpótlásukkal pedig biztos a világ vége felé került, mert közel egy hete késett. Emiatt bujkáltak éjszaka, nappal pedig romokat pakoltak, és próbáltak segíteni, akiken még lehetett.

A Tizedes már a második őrkörútról érkezett vissza a tűzhöz. Nem volt teljesen nyugodt a pislákoló lángocskák miatt, de bízott benne, hogy sikerült elég jól elrejteni. A közeli dombokról, amiket bejárt, nem látszott. Péter elvackolta magát a tűz mellett, hogy igyon egy bögre hideg kávét, aznap már a sokadikat. Kicsit nézegette, hogy mi is úszik a bögréjében, de nem látott belőle semmit. Örült neki, hogy az a lé is legalább annyira fekete, mint az aznapi éjszaka, és nem látszik, hogy miből készült.

Az volt az egyetlen jó abban a híg tábori löttyben, hogy nem kellett számolni, hányat iszik belőle egy nap alatt. Töltött is a fém kulacsból. Péter sok mindenre fel volt készülve aznap éjjelre, még a hideg kávéra is, de arra, hogy jégdarabok úszkáljanak benne, mert ennyire alul marad a hideggel szemben, arra nem állt készen. Mégis lehúzta, arra az esetre, ha még nem fázna eléggé.

Péter a tüzet őrizte, amíg a társa indult a következő körre. Reszketett és gyenge volt, a hidegen a szakadt pokróc sem segített sokat, amit direkt neki készítettek oda. A Tizedes ücsörgés közben a hidegben kellemetlenül elálmosodott. „Miért nincs tavasz?" Morgolódott magában. „Mondjuk május? Akkor már kellemesebb az idő, és ébren maradni sem ilyen nehéz."