Lázár Péter

Huszonegy. A kalyiba

Ahogy a Kölyök kikászálódott a vízből, vacogva csúszkáltak egymáson a csontjai. December vége felé – egészen pontosan egy nappal szentesete előtt – egy huzatos viskóban dézsában fürdeni, botor ötlet volt. Bárki szerint, kivéve az utálatos közlegényt, aki karon ragadta, elrángatta ide, lerángatta a koszos, sártól merev ruháit róla, és a dézsába hajította.

A Kölyök nem is értette, hogy nem fagyott bele a dézsába, annyira hideg volt benne a víz. Nem is vesztegette az időt, beszappanozta magát. A szappan bezzeg meg tudott fagyni! Olyan kemény volt, hogy alig habzott a hideg vízben. A Kölyök amint úgy érezte, hogy kellőképp tisztára sikálta magát, remegő tagokkal kapaszkodott meg a dézsa falában. De nem mert kimászni, míg a közlegény ott volt és figyelte.

– Megmostad magad mindenhol? – kérdezte a lányt, amikor észrevette, hogy már a szája is ellilult a hidegtől. – Ha nekem kell megmosnom téged, azt nem fogod megköszönni. Ne nézz így rám! Utálkozás helyett hálásnak kéne lenned, hogy senki sem tud a titkodról. És majd' elfelejtettem – tett le egy kupac ruhát a dézsa mellé a közlegény –, ezeket vedd fel! A mostaniakat magammal viszem.

Fel is nyalábolta a Kölyök ruháit, majd mielőtt magára hagyta volna, még egyszer alaposan végigmérte a csontos, sovány alakját. A lány vacogott, alig mozogtak a tagjai, amikor kivergődött a vízből. Szégyellte fiús felépítését, nem beszélve fagyástól foltos testéről, de a dézsából kimászva sehogy sem nyílt módja elfedni csupasz testét. Pedig a közlegényt nem érdekelte. Ő teljesen elégedett volt magával, azzal hogy mosdásra kényszerítheti a legfogkicsorgatóbb hidegben. Legalábbis ezt olvasta le az arcáról. A Kölyök mindig is tudta, hogy szereti gyötörni – bocsánat, viccelődni vele –, de ez a hideg vizes dolog több volt a soknál.

– Remélem, később értékelni fogod majd, amit ma tettem érted. – A közlegény a legkevésbé sem zavartatta magát a Kölyök rávillantott gyilkos pillantásától. – Lehet, hogy most nem tetszik, de ennél jobban meg sem lehetett volna szervezni ezt a karácsony előesti mosdást. Fogalmam sincs, hogy a Tizedes mit látott meg benned. Nincs rajtad semmi nőies, még csak szép sem vagy.

A kölyök szégyenkezve összébb húzta magát. A férfitől kapott szakadt törölközővel rövidre nyírt rőt haját igyekezett minél gyorsabban megszárítani. Arcára utálkozás ült aki, ahogy éhezéstől szürkés bőrét mustrálta. A szeme alja is minden bizonnyal fekete és ráncos a kialvatlanságtól, épp úgy tíz évvel öregebbnek festhet a valós koránál, mint az árkokban bárki.

A közlegény sóhajtott egyet.

– Azt ezért jobb, ha tudod, még ha nem is hiszel nekem, de magam módján aggódom érted. Ennyi megviselt, meggyötört, mindent nélkülöző férfi közt az a naiv Tizedes sem tudna megvédeni, ha kiderülne, mi vagy. De most a karácsony közeledtével megfogant a fejemben az ötlet, hogy meglepem. Hiszen a barátok szoktak ajándékot adni egymásnak karácsonyra. És eddig minden a tervem szerint halad.

Ennél többet nem mondott a Kölyöknek, hanem végre magára hagyta. Amint a közlegény távolodó alakját elnyelte a sötétség, szélviharként tört elő a lány ajkai közül egy megkönnyebbült sóhaj. Eddigre nagyjából már szárazra törölte magát, és már alig vizesen öltözködni kezdett. Felvette azokat a fehérneműket, amiket a közlegény otthagyott. Tágra nyílt szemekkel meredt a ruhadarabokra, nem tudta volna megmondani, mikor látott utoljára ilyen finom holmikat. Ahogy azt is képtelen volt még csak elképzelni is, hogy az az utálatos közlegény honnan és miért szerezte neki ezeket a fehérneműket. Teljesen feleslegesnek és értelmetlennek tűntek egy olyan helyen, ahol a legfinomabb öltözet a durva szövetből készült egyenruha volt.

A Kölyök nem is emlékezett már, hogy mikor viselt női alsót utoljára, mégis engedelmesen bújt bele a ruhadarabokba, majd felvette az ott hagyott, tiszta nadrágot és katonainget is. Meg sem lepődött azon, hogy mindkettő nagy volt rá. Soha semmi nem passzolt rá, annyira kicsi volt és sovány. De a tiszta öltözet érintése jó érzést hagyott a bőrén, ahogy gombolkozni kezdett.