Lázár Péter

Kettő. Nyár, avagy az előzmények

– Te aztán szabadon kezeled az egyenruhakérdést... még jó, hogy ennyire komolyan veszed a dicsőséges hadsereg arculatát – hallatszott a bokrok közül. A Főhadnagy pedig rosszat sejtett. Meg volt a maga tippje arra nézve, hogy ki is a fő-főbajkeverő... Szolgált pár jómadár a szárnyai alatt, de volt a jómadarak közt egy-két „gyöngyszem", akik aztán tényleg párjukat ritkították.

– Ugyan! – A Főhadnagy lelki szemeivel még azt is látni vélte, hogy a hang tulajdonosa (és mellesleg az a személy, akire tippelt) hanyagul legyint egyet. – Én mindent komolyan veszek. Mindent a maga sorrendjében. Most épp ezt a dögletes hőséget veszem a legkomolyabban.
Ekkorra a Főhadnagy már biztosan látta, és tudta, hogy ki is a hunyó, legyen szó bárminemű csínyről.

– De jól lesültél, édes öregem! – vágta hátba az egyik őrhelyről előbukkanó, derékig nekivetkőzött Tizedest a Főhadnagy, mikor a másik mellé ért.

A tisztúr ismerte a Tizedest már elég régóta, mint a tenyerét. Épp olyan jól, mint az összes többit. A Tizedes talán csak annyiban különbözött a többiektől, hogy őt a Főhadnagy a piszkos mázlista kategóriába sorolta. De azért kedvelte, talán jobban is, mint a többieket. A Főhadnagynak is megvoltak a maga bogarai, nem bírta ugyanis, az unalmas embereket. Szerencsére az ő emberei között elvétve akadtak csak unalmas alakok, akik pedig odakerültek, azokat saját kezűleg nevelte meg.

– Még szép uram, ebben a tetves melegben – dörzsölgette vigyorogva izzadságtól fénylő haját a férfi. Az is megfordult a fejében, hogy megdörzsölgeti kissé zsibbadó vállát is, igen, azt a részt, ahol a tisztúr tenyere csattant. De hát az mégsem lett volna eléggé férfias.

– Pedig, Péterem – vigyorodott el a Főhadnagy is – ezzel a mintaszőke fejjel akár minta árja is lehetnél.

– Ezzel a barna bőrrel meg különösen – replikázott az illető. – Tartok tőle, hogy összezavarnám azokat a csudatudósokat, ha eléjük kerülnék. aztán magyarázhatnám a bizonyítványomat... ami talán inkább lenne bizony hitvány... – Majd a Tizedes félig nevetve felsóhajtott. – Azt hiszem, sosem ment nekem az a bizonyos jó benyomástétel.

Ekkor viszont már az Főhadnagyon volt a legyintés sora.

– Ugyan már! – A Tizedes kissé összerezzent (a Főhadnagynak ugyanis jó szokása volt hátba vagdosni az alatta szolgálókat a nagyobb nyomaték kedvéért), még úgy is, hogy a kinéző hátbavágás ekkor épp elmaradt. – Rám tökéletes benyomást tettél.

A Tizedes meglehetőst hiányosnak érezte ezt a kijelentést, ezen észrevételét nem is mulasztotta el szóvá tenni. Mindezt természetesen a legnagyobb tisztelettel.

– Már megbocsásson, Uram – nézett ál-értetlenül hatalmas, kékes-szürke szemekkel –, nem teljesen értem ezt az iménti kijelentést.

– A mondandó, vagy az irónia részével akadtak problémáid, Tizedes? – nevetett fel most a Főhadnagy. – Mert ha az előbbit nem érted, magadra vess. Az iróniába pedig sosem késő beletanulni.

– Vagy inkább a Főhadnagy humorába – szúrta közbe egy eddig néma szemlélődő közlegény.

– Az a kettő ugyanaz – intette le az említett.

Mindannyian felnevetettek. Valami olyasféle jelenet lehetett, mint azokon a nagy plakátokon, amikkel a hadsereget, a katonaságot, és az egész „csodálatos" háborút próbálták népszerűsíteni. Mint egy nagy, boldog család. Persze a bensőséges viszony akár még meg is van, de a plakátokon mindig jobban mutat, mint közelről a nagy büdös valóság.

Szóval itt a fronton is mindenki mindenkinek a fia, épp úgy, mint a képeken, eddig még stimmel is a dolog. Aki mindenkinek az „édesatyja" és „édesanyja" egy személyben, az az Főhadnagyúr, az ő távollétében – vagy ha bármi miatt helyettesíteni kell – a Tizedes. Igaz, a katonák inkább az utóbbihoz álltak közelebb, és a Főhadnagy sokszor nem is bánta, hogy a csipp-csupp dolgaikkal nem őt zaklatják, hiszen amiről értesülnie kellett, arról a Tizedes sosem mulasztotta el tájékoztatni.