Lázár Péter

Huszonkilenc. Régi barátságok

Az eltelt hetekben sem Lili, sem Péter nem hozta szóba a köztük korábban történteket, az érzéseik olyan hirtelen felszabaduló megnyilvánulásait és a lopott pillanatok közt váltott csókokat. Annak érdekében, hogy minél tovább együtt maradhassanak, úgy tettek, mintha semmi sem változott volna köztük.

„Két némán szenvedő ostoba vagytok!" torkollta le egyik alkalommal Pétert az Őrnagy, amikor nem bírt tovább lakatot tenni a szájára.

„Éppen te vagy felháborodva?" nézett rá szemöldök felvonva Péter. „Ha jól emlékszem te sem voltál elragadtatva..."

„Sosem vagyok elragadtatva, ha valamit ész nélkül csinálsz!" dohogott az Őrnagy. „Legutóbb az itt tartózkodásunkat veszélyeztetted! Egy hajszálnyira voltunk attól, hogy kiűzzenek minket a temetőből! És félreértés ne essék, az, hogy velem mi történik, a legkevésbé sem érdekel. Én miattad vagyok itt. Ha engem Tovább löknek veled, vagy miattad, nekem mindegy. De Lilinek egyáltalán nem lesz az!"

„Akkor most tényleg nem értem mi bajod van" rázta meg a fejét Péter. „Próbálunk észrevétlenek maradni, hogy senki se akarjon szétválasztani minket..."

„Közben pedig mind a ketten nyomorultul érzitek magatokat!" replikázott az Őrnagy.

„Igen." felelt csendesen Péter, nem volt mit tagadni ezen. „De amíg egyikünknek sincs jobb ötlete, és ne áltasd magad, neked sincs, addig kénytelenek vagyunk... Hogy is szoktál fogalmazni? Beolvadni?"

„Nem ezt kellene tennetek. Tudom, hogy nem akarod hallani, de mint a barátod, kénytelen vagyok kimondani helyetted. Ártasz neki. Nézd, itt van egy alig huszonkét éves, kedves, életvidám lány, és te magadhoz kötöd. Mondhatnám, hogy rendben van az, hogy miatta maradtál. De a legkevésbé sincs rendben. Éppen úgy kísérted, éppen úgy elveszed az életét, mint azok a lelkek, akik félelemmel szigetelik el a választottjukat."

„Hogy merészeled?" Péter dühös hangjától remegni kezdtek a tárgyak Lili szobájában. Még szerencse, hogy a lány épp a fürdőben készülődött, mert aznap találkozni tervezett Szürkével.

A gyerekkori barátnő még az osztálytalálkozó után vette fel a kapcsolatot vele, és azóta rengeteget beszélgettek chaten, sőt abban is megegyeztek, hogy legközelebb találkoznak is, amikor Lili hazajön meglátogatni a szüleit.

Az Őrnagy szemöldök felvonva figyelte a Tizedest, őt egyáltalán nem hatotta meg a berendezési tárgyak tánca. Eddig sem ijesztette meg semmi a barátjában, ezután sem fogja.

„Úgy merészelem" szólt ridegen és szenvtelenül a hangja, „hogy már éppen elég régóta kísértünk ebben a világban, hogy felismerjem az ártó lelkeket. És bármennyire is fáj ezt mondanom, egyre inkább úgy látom, hogy kezdesz te is azzá változni."

Ez a kijelentés Péter szavát szegte, minden kétséget kizáróan szíven ütötték az Őrnagy szavai. Olyannyira, hogy felelni sem tudott rájuk. Barátja pedig ezt látva kissé bátrabban tovább beszélt:

„Tudom, hogy nekem nem áll hatalmamban megváltoztatni Lili döntését. Talán neked sem, hiszen csak a vak nem látja, mennyire ragaszkodtok egymáshoz. De éppen emiatt a ragaszkodás miatt kellene feltenned magadnak a kérdést, hogy ez a te részedről valóban szerelem, vagy inkább megszállottság-e. A te életed már végetért itt, Péter. Lilié viszont még csak most kezdődik igazán. Válaszolj nekem őszintén! Ha te figyelnéd külső szemlélőként azt, amit most én, te mit tennél?"

Péter nem felelt azonnal, csak félrenézett. A bútorok és tárgyak pedig szépen visszatértek a helyükre.

„Gyűlölöm, amikor igazad van" préselte ki magából végül.