Lázár Péter

Tizenhét. A parancs

A parancs

Annyit bárki tudhatott a fekete-őszes Őrnagyról, hogy furcsa szerzet volt. Olyannyira kiismerhetetlen, hogy a saját táborában sem tudták, mikor jön és mikor megy. Sőt a katonái közt abban sem volt egyetértés, mi a jobb, ha ott van köztük, vagy ha nincs. Néha napján csak úgy eltűnt a táborból, aztán egy idő után, mint aki beleunt a távollétbe, felbukkant a semmiből.

Így volt ez nem sokkal a domboldalban elhangzott beszélgetés után is. Az Őrnagy saját oldalán senki sem tudott semmit egy kimerült tizedes és egy szakadt közlegény közt elhangzott beszélgetésről.

Az Őrnagy a fagyos, késő őszi éjszakán épp olyan váratlanul sétált be az emberei közé, mint ahogyan előtte köddé vált. Kigombolt, hosszú, tiszti kabátja lobogott utána a hideg szélben. Más katona megfagyott volna a puszta látványtól is, de az Őrnagy meg sem érezte csontig hatoló hűvös szelet. Kifényesített csizmáján hasra estek a tábori fénysugarak. Hangtalanul lépdelt, mint egy vadászni induló macska.

Sapkáját félig a szemébe húzta, és olyan méltósággal viselte, ahogy nem sokan tudták volna. Minden rangjelzés és kitüntetés nélkül, mégis teljes méltósággal jelent meg az emberei közt. Rezzenetlen nyugalommal egészen a tábor közepéig sétált, a legkevésbé sem törődve a rémülettel, amit hirtelen felbukkanása váltott ki a katonákból. Távol maradtak tőle, épp csak rangjának kijáróan köszöntötték.

Amikor legutóbb távozott, nem üzente meg, mikor tér vissza. Gyanúsnak tartották, mégis jobban féltek tőle, minthogy ne sorakozzanak fel teljes rendben előtte. Egyetlen szó nélkül minden katona követte az Őrnagyot a „főtérre", ami nem volt más, mint egy szélesebbre ásott árokszeglet. A szemfülesebbek kissé lemaradoztak, hogy felkeltsék az alvókat, nehogy a szemükre vessék, nem teljes a létszám.

Az Őrnagy megállt a főtéren, ahol elég nagy volt a hely ahhoz, hogy majd' mindenki köré gyűlhessen, és várt. Látszott rajta, kezdi elunni a várakozást. Sosem titkolta, hogy mennyire rühellte, ha feleslegesen rabolták a rendelkezésre álló idejét. Az Őrnagy figyelte, ahogy az utolsó késők is megérkeznek a színe elé, nem mutatta, de mindnek megjegyezte az arcát.

Aztán amikor már tényleg elege lett abból, hogy még mindig hiányosak a sorok, vágott egy torz pofát, olyat, amilyet csak ő tudott. Általában nem volt szokása pofákat vágni, most is csak azért tette, mert kitapasztalta már jó régen, hogy ha jól csinálják, igencsak serkentő hatással van a fegyelemre. Most sem tévedett a hatást illetően. A sorok közt azonnal megszűnt mindennemű sustorgás és mocorgás is. Az Őrnagy csak ezután szólalt meg.

– Fiaim! – Hangja átható volt, és messze visszhangzott, mindenki tökéletesen hallotta még a legtávolabb is. – Nem véletlenül jöttem épp ma éjszaka. Épp emiatt elvárom, hogy ásítozás nélkül hallgassatok végig! – Enyhébb célzás a hátsó fertálynak, akik nem hitték, hogy ellát addig a sötétben. – Két apróbb változást szándékozom tudatni veletek. Először is: remélem mindenki tisztában van azzal a paranccsal, amely szerint az ellenséges katonákat a lehetőségeknek megfelelően fejlövéssel kell „lefegyverezni" – hatásszünet, kivárta míg a katonák nagy része bólintott. – Ebben eszközlöm az első változtatást. Van ugyanis az ellenséges seregben egy rangidős tiszt, akire mostantól ez a parancs nem vonatkozik. Megismeritek majd, magasabb valamivel, mint a többi, ráadásul ő az egyetlen szőke köztük...

Itt még megadott néhány apróbb részletet annak a bizonyos tisztnek a megjelenéséről és ismertető jegyeiről a félreértések, és a félrelövések elkerülése érdekében. De be sem fejezhette tisztességesen, mert egy újonc, aki láthatólag nem volt tisztában az illemmel – vagy az Őrnagy rangjával –, közbevágott: