Lázár Péter

Nyolc. A viadukt

Lili sétálni indult. Már eljött otthonról egy ideje. Nem volt még kedve hazamenni, megállt a Nagyviadukton. Egy ideig a Kisviadukt irányába nézett. Onnan jött, és ha úgy döntene, hogy hazasétál, abba az irányba kellene indulnia. De inkább a domb felé fordult, amin valahogy másképp zöldellt a fenyőerdő, mint amilyennek addig látta.

Lent a völgyben csendesen húzódott meg egy kanyargós utca, házai fényben úsztak, azzal a házzal együtt, amiben felnőtt. Emlékezett rá, hogy a háború alatt még nem voltak házak a völgyben, nem volt ott semmi egy fákkal körülvett kápolnán és folyón kívül.

Lelki szemei előtt felrémlett a felperzselt, bombák által felszántott domboldal, és a völgy takarásában húzódó árkok. Kifejezetten pokolinak találta azt a látképet. Örült neki, hogy már nem olyan a környék. Sokkal jobban nyugtatta a szemet így vidáman zöldellve a sok fenyő, és a közéjük keveredett ezer őszi színben pompázó lombhullató fák. Mind erőteljesen nyújtóztak az ég felé, mintha csak jobban el akarnák érni a napot.

Lili a híd zöldre festett korlátjára könyökölt, állát tenyerébe támasztotta. Szabad kezét végighúzta a táj előtt, méretet vett egy újabb képhez, amit meg akart festeni. Majd pillantása az ujjaira szegeződött. Tiszták voltak, pedig a sűrű ragacsos olajfestéket nagyon nehéz, ha nem lehetetlen lemosni róluk. Nem foglalkozott ezzel, egy furcsa sugallat hatására oldalra pillantott, Péter állt mellette megszokott katonai télikabátjában.

Észrevette, hogy Lili őt nézi és kezére tette a kezét. Furcsa érzés volt. Élő. Lili zavarában szabad kezével a sálját kezdte igazgatni, mire a férfi elégedetten elvigyorodott. Majd egyszerre fordítottak hátat a kilátásnak, és inkább az úton tovarobogó autókat figyelték. Lili válla hozzáért a Tizedes erős karjához, majd gondolt egyet, és nekidőlt.

Egy darabig csak álltak egymás mellett, egyikük sem nem szólt a másikhoz. Aztán a Tizedes átfogta Lili vállát. Hogy barátian, testvériesen, vagy egész másképp, a lány nem tudta volna megmondani. De épp akkor nem is akart ezen gondolkozni. Hosszúra nyúlt a hallgatás.
Aztán mintha csak fogyna az a temérdek idő, ami a lány szerint az övék volt, Péter megszólalt:

– Hogy haladsz a képpel, aminek nemrég álltál neki?

– Azt hiszem, kissé bajban vagyok vele – mosolygott rá Lili. – Van pár vonás, amit nem tudok felidézni. Annyi mindent megrajzoltam már, de mégis, ez valahogy nem megy... És nem is tudom, hogyan tehetném olyanná, amilyennek lennie kéne.

– Lehet, hogy csak hagynod kéne, nem? – nézett le a lányra Péter, és bár ő sem volt szokatlanul magas, Lili épp a válláig ért. – Nem az lenne a legegyszerűbb, ha inkább mással foglalkoznál, amíg nem jön úgy, ahogy kéne?

– Attól tartok, hogy nem – sóhajtott egy hatalmasat Lili –, nem hagyhatom befejezetlenül a képeket.

– Miért nem? – vonta most fel a szemöldökét a szőke férfi.

– Tudod, valahogy úgy érzem – nézett most határozottan Péter szemébe –, vannak dolgok, amiket meg kellene megfestenem. És vannak olyan képek, amiket meg... Egyszerűen, mintha lennének olyan emlékek a fejemben, amikről másoknak nem kellene tudniuk. És ezzel a képpel nem tudom eldönteni, hogy is állok. De azt tudom, hogy én szeretném befejezni. De valami mégis akadályoz abban, hogy elkészüljön. Nem vagyok biztos benne, hogy te is szeretnéd-e. Szerintem... vagyis mintha te nem akarnád, hogy mások tudjanak róluk.

– Persze, hogy vannak ilyenek – vonta meg a vállát a férfi egy gyanúsan sejtelmes mozdulattal. – De ez a kép nem ilyen. Ez az emlék nem ilyen. Én meg éppen úgy érzem, hogy te magadat akadályozod inkább. Mintha bele akarnál dolgozni egy vallomást a festménybe...