Lázár Péter

Huszonhét. Végjáték első felvonás

Már majdnem teljes volt a sötét az árokban, amikor a Tizedes összehívta az embereit, az egyik nagyobb, kiszélesedő szakaszon. Sosem voltak még ennyien. Nem sokkal korábban érkeztek meg az átvezényeltek a többi, addigra már elfoglalt árkokból és elesett frontvonalról.

Velük együtt megérkezett a parancs is egy utolsó rohamra. Akkor már mindenki biztosan tudta, hogy elvesztették a háborút. Ahogy azt is, hogy a másnapi rohamot nem a győzelemért indítják. Annyi csupán a célja, hogy a győztes seregeket feltartsák ameddig lehet. "Csak" ellen kell állniuk, hogy ne nyíljon meg az út a fővárosba, ami épp úgy romokban hever, mint az egész ország. Nem tűzhet ki más győzelmi lobogót a fővárosi királyi palota csúcsára, vagy a parlamentre. Tűrhetetlen gondolat volt ez.

De nem Péternek. Ő, ha tehette volna, már ott helyben letette volna a fegyvert, fene vigye az ostromot. Szerinte az elpusztult városoknak már mindegy, és őt a győzelmi lobogók sem érdekelték. Az emberei élete viszont igen, minél többet élve akart hazajuttattni közülük. De sajnos a másnap hajnali ostrom nem az ő döntése volt. Szóval feltartani őket. Remek. Elképzelni sem tudta, mi lesz másnap. Azt sem, hogy meddig tart majd. A másnap este akkor fényév távolságnak tűnt.

Az emberek pedig épp akkora lelkesedéssel fogadták a parancsot, mint amivel ő elővezette nekik. Nem kellett sok ésszel rendelkezni ahhoz, hogy bárki azonnal tudja, mire küldik őket másnap. Gyalog roham a senki földjén át az ellenséges géppuskák és ágyúk ellen? Még csak matematikusnak sem kell lenni az esélyek egész jó megsaccolásához.

Péter vett egy nagy levegőt, és feloszlatta az eligazítást. Mindenkinek azt tanácsolta, hogy próbáljanak aludni, hiszen másnap minden erejükre szükségük lesz. Nem mondta túl meggyőzően ezeket, és biztos volt benne, hogy ő maga képtelen lesz aludni.

És így is történt. Egész éjszaka forgolódott, és bár a Kölyök próbált hozzá bújni, elhúzódott tőle. Remélte, hogy így legalább a lány tud majd aludni kettejük közül, hiába érezte a Kölyök is, mi jön másnap.

Péter reggel még az első fények előtt felkelt. Inni akart egy kávét. Legalább valami meleget, a roham előtt. A pótkávé ha nem is volt jó, de legalább nem tartozott a legpocsékabbak közé sem. És egy jó ürügy volt felkeresni a tábori szakácsot. A két orvos és a szanitécek a hátsó sorokban bár, de a rohammal tartanak majd, rájuk nem bízhatja a Kölyköt. Az más kérdés, hogy nem is bízott benne, hogy megmaradna mellettük az őrületben.

De ha hátrahagyja azzal a pár emberrel, akik a vonalak mögött maradnak, legalább viszonylag biztonságban lesz. A tábori szakácsban megbízott annyira, hogy merjen ilyet kérni tőle. És egy kis rásegítéssel a Kölyök ott marad majd vele.

– Persze, öregem, bízd rám – nyomott Péter kezébe egy kulacsot a szakács, amit a Tizedes kérésére megtöltött teával.

Péter mielőtt rácsavarta volna a kupakot, még beletöltött valamit egy átlátszó fiolából, amit a szanitécektől csent el.

– Maradt még valamennyi cukrod? – kérdezte a szakácsot. – Jó lenne, ha elnyomná ennek az ízét.

– Maradt még valamennyi – kezdte áttúrni az alumínium tárolókat a szakács. – De ugye nem megmérgezni akarod?

– Dehogy – rázta meg a fejét hevesen Péter –, csak nem akarom, hogy utánunk jöjjön. Nem húzná sokáig abban a golyózáporban. – Azt nem tette hozzá, hogy ő sem, ha a Kölyökre kellene figyelnie. – Ettől aludni fog, és neked is kevesebb gondod lesz vele.

– Miattam nem kell aggódnod, nála sokkal rosszabb kölykökkel is elbírnék – vigyorgott a szakács.

– Nem is a te lelki nyugalmad miatt van erre szükség, hanem az enyémért.