Lázár Péter

Huszonnégy. Éjjel

Alig múlt újév, és a háború visszatért a régi kerékvágásba. Mit a rgéibe? Kénköves pokol! A bombázások már karácsony másnapján megkezdődtek. Azóta pedig a Szövetségesek úgy bombázták a várost, aminek határában az árkaik húzódtak, mintha nem lenne más hely ezen a világon, ahova a bombáik lehullhatnak.

A végéhez közeledett a háború. Hónapok óta mind tudták, ahogy azt is: vesztettek. Már csak azt várták, hogy végre valaki hivatalosan is bejelentse. Bármelyikük boldogan letette volna a fegyvert, ha az azt jelenti, hogy nem kell több értelmetlen vérontást végignézniük, vagy részt venniük benne.

Aznap éjjel is záporozni kezdtek a bombák, épphogy a szirénák előrejelezték az ellenséges gépek érkezését. Amint felzúgott a riasztás, mindenki igyekezett minél jobban elbújni vagy lemenekülni az óvóhelyekre. Még az egyszeri katonák is, akik éppúgy utálták a bombarobajt. Péter általában csak háborogott a dolgok alakulásán, és savanyú pofát vágott. A Kölyök viszont rettegett. Magán kívül volt, amikor meghallotta a repülők és a becsapódó bombák hangját.

Aznap szürke, ködös és borús volt a világ. A hideg pára tompává tette az éjszakai feketeséget. Ahogy besötétedett, Péter, a közlegény és a Kölyök elindult, hogy körbejárák a város romos utcáit ellenséges katonák után. Ahogy egyre inkább szorongatta az ellenséget is szükség, a katonáik beszivárogtak a városba, hogy a megmaradt lakók szegényes készleteiből lopjanak maguknak.

Az aznap este is ugyanúgy indult, mint a többi mostanság. Péteren és a közlegényen volt a sor, hogy felterítsék a város egyik felét ellenséges beszivárgók után kutatva. A Kölyök is elkísérte őket, hiába tartóztatták volna, mindenképp velük akart tartani.

Nem sokkal az őrület kezdetet előtt, még pár utcával korábban a közlegény lemaradt tőlük. Látott vagy hallott valamit. Azt mondta Péternek, menjenek tovább, ő pedig utána jár annak a gyanús dolognak. Aztán majd találkoznak a felrobbantott hídnál. Épphogy eltűnt a szemük elől a sötétben, amikor üvölteni kezdtek a szirénák, és tüzet köpni a légvédelmi ágyuk.

A Kölyök félt a sötéttől, sosem tudta, mi rejtőzik benne. De a hideg sötét mégsem volt annyira rossz, mert nem égetett. A Kölyök nem bírta azt a poklot, amivé a tűz változtatta a várost és az éjszakákat. Földbegyökerezett a lába, képtelen volt tovább benni. Péternek kellett mellé lépnie, megfognia a kezét, és maga után ráncigálni.

– Gyerünk! – kiabálta a zajba. – Fedezéket kell találnunk, az óvóhelyet már nem érjük el...

Ekkorra már lángolt az ég alja, a tűz egyre magasabbra csapott, ahogy közeledett. A gyújtóbombák kiváló munkát végeztek. Ebben a vörös fényáradatban a többi bombázó sem téveszthetett célt. A Kölyök rettegett a tűztől, robbanások utáni irányíthatatlan, mohó lángoktól.
A táboruk nem feküdt messze a várostól, ha ott lettek volna akkor, páholyból nézték volna a bombatüzet és a becsapódások nyomán a levegőben szerteszét pörgő, izzó parazsat. De nem ott voltak, hanem a nyílt utcán. A távolságon kívül az árkok sem jelentettek túl nagy biztonságot, hiszen a föld falak nem szolgáltattak különösebb védelmet az eltévedt bombák ellen.

Aznap nem esett a hó, de kövér hófelhők fedték az eget. Ezeket a felhőket is vöröses narancssárgára festették a lángok, úgy tűnt, az egész égbolt készül a világra szakadni. Amikor az árokban érte őket a bombázás, a katonák jókat mulattak a Kölykön, azzal oldották a saját félelmüket, hogy kinevették, és próbálták elbagatellizálni rettegését.

Péter pedig egészen addig nem tette szóvá, amíg a nevetés jót tett. Mert általában jót tett. A Kölyök megnyugodott valamennyire, hogy feleslegesen gyáva, az emberek pedig bátrabbnak érezték magukat.