Lázár Péter

Prológus

Mesét mondok. Egyszerű mese lesz, egyszerű szereplőkkel, egyszerű emberekről őszintén, mintha csak saját szavaik lennének. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal fiú. Született valahol, mint bárki más, egy korban, talán olyanban, mint bármely más kor. Felnevelték, felnőtt, élhetett volna, mint bárki. De a kornak, amibe belecseperedett, megvolt a maga szépséghibája: háború dúlt akkor.

Háború volt az egész világon, égen földön, óceánon. Nem volt menekvés, mindenkit utolért és magába szippantott. Azt, ki tiltakozott ellene, aki elbújni, menekülni próbált, és azt, aki csak kivárt. Bár, akik csak vártak, maguk sem tudták, mire is várnak. Az emberek féltek, de az élet ment tovább, méghozzá az örök kerékvágásban; gyermekek születtek, cseperedtek, éltek valamennyit, majd amikor útjuk végére értek, meghaltak.

Ebben a korban egy kis országba született az a fiú. Lehetett volna bárki. Gyermekéveit falun töltötte, ahol ismert mindenkit, és ahol mindenki ismerte, és szerette őt is, ahogy a szüleit is. Sokat játszott erdőben, mezőn a többi fiúval, akik mind a barátai akartak lenni.
De ő szerette a fák és bokrok magányát, ismerte az ott lakó állatokat, tudott róluk mindent. Tudta, hogy fütyüljön, hogy a madarak válaszoljanak, tudta, hogy betegségekre, sebekre a rét mely füvei valók.

Fiatalon szeretett mindent, ami zöld, és annak minden árnyalatát. Később jött csak ennek a színnek az utálata, és mindennek, amit akkor jelentett. De előtte még a fűben fekve, és az égre nézve sokat merengett azon, milyen is lenne, ha a fővárosba született volna.
Vajon fiatal, gondtalan fejjel többre tartaná a tégla- és acélszerkezetek dzsungelét a réteknél és mezőknél? Abban biztosnak érezte magát, hogy ismerné az utcákat, boltokat, kocsmákat, talán még írni és olvasni is jobban tudna. Ismerné a villamosokat, a földalattit, a hidakat, parkokat, tudná, hogy mely környéken milyen népség lakik, értene a nyelvükön – akár művelten, józanésszel, akár ököllel beszélnének.
A maga módján sokat tudott a városról, a távolságot, a boldogulást, de valahogy magányt, elszakadást, és titkon talán még élete végét is jelentette számára. És amit igazán szeretett a távoli városokból, a hidak voltak. Ahol élt nem volt mire hidakat emelni, nem volt ott más, csak sekély, keskeny csatornák. Senki sem látta értelmét ezekre keskeny pallókon kívül mást is „építeni".

De az újságokban mindig kereste a fényképeket a főváros hídjairól. Szerette a szimbolikát, hogy azért épültek, mert összekötik, amit a természet kettévágott. Ő épp ilyennek látta az embereket is. Dolgoznak azon, hogy egyenlőknek tűnjenek, hirdetik is ezt az egyenlőséget, de mégis mindig megosztották őket pozíciók, tradíciók, vagy mint most... háborúk.

Annyi mindent szeretett, el sem lehet elmondani. Szerette az őszt, az ősszel álomra készülő természetet, és ilyenkor nézni, ahogy égnek a mezők. Szerette a földeken a szürke, keserű, vagy épp savanyú füstöt. Tudta, milyen illata lesz, ha különböző lombokat vagy füveket vet máglyára. Neki is fájt ősszel fáklyával járni, és strázsálni a tüzeket, de tudta, ez a fájdalom a megújulás fájdalma. Azt nem értette csak, hogy az emberek miért emésztik el magukat tűzben, hiszen az ő életük nem újul meg a lángoktól.

Bár békeidőben sosem gondolkozott ezen. Békeidőben, az emberek csak úgy élnek, és nincs gondjuk a halálra. Akkoriban a füstöt csak csodálta, ahogy azt is, hogy a városban ez is más volt. Az alatt az egy év alatt, amíg az egyik fővárosi vasüzemben dolgozott, másfajta füsthöz szokott. A gyárkerület fekete füstje volt az, és az abban tompa, éjszakai fények.

Falun vagy városon járva, az ezerféle füstöt csodálva, egyszer sem jutott eszébe, hogy ezt a tüneményt csak békében szereti. Amikor a vörös-acélos füst nem kiégett, felrobbant harckocsikhoz, és az őket körülvevő holttestekhez mutatta az utat. Gyűlölte a harcok füstjét, a forró puskacsövekét, a kérlelhetetlen, kegyetlen ágyukét. Gyűlölte a halott égető máglyák füstjét is, amikor nem volt idő bíbelődni, de a járványok miatt mégiscsak tenni kellett valamit.